Úgy megörültem annak, hogy végre a polcra tehettem A Dukay család második kötetét, hogy alig bírtam rátenni a porvédő borítót. Ki is esett a kezemből, egyenesen az alvó kutyám lábára. (Ezt neked a tegnapi tápkábel kirántásért!)
Érdekes olvasmány - majdnem hozzá tettem, hogy kis -, az első kötetet szívből ajánlom bárkinek, akit érdekel a történelem, és kíváncsi egy akkor élő nemesi család szemszögére.
Bevallom, eddig ez a kedvenc kötetem. Dali figurája különösen tetszett. Eleven gyereknek ismertem meg, akinek nem kellett a szomszédba mennie komiszságért. Később ez a hajlama jópofa humorrá érlelődött, ami nem egyszer megnevettetett olvasás közben.
A nemesi erények elkorcsosulása csak a könyv végén jelentkezett.
A második kötetben viszont durván kiteljesedett.
A második kötet teljesen külön áll az elsőtől. Senki nem veszt semmit azzal, ha nem olvassa el.Szinte semmi utalást nem találtam benne, ami az első történetre - mert bizony külön történetként is lehet kezelni. Egyedül egy Adalbert (Dali) nevű elefánt bukkan fel néha, mintha a mai nemesek gúnyt űztek volna elődeikből.
Összehasonlítva a két kötetet, a második nemesei tényleg bohócoknak tűntek az elsők mellett.
Kicsit csalódásnak éreztem, hogy eleinte hősies, bátor, nemes emberekről olvashattam, azután jött a két nemesi leányzó nyáltól csöpögő intrikája.
KILENCSZÁZ oldalban!
Van egy olyan sanda gyanúm, hogy a harmadik kötet szorosan kötődni fog a másodikhoz. Előre is félek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése