Meglep valakit, ha azt írom, hogy még mindig A Dukay családot olvasom?
Az utóbbi időben nehezen szántam rá magam, hogy a kezembe vegyem, pedig tényleg nem egy rossz könyv. Csak túl hosszú. Testközelbe hozza a történelmet, könnyebb elképzelni az adott kort, amiről éppen ír, csak néha túlságosan is elveszik a részletekben.
Ki a halált érdekel az utolsó kis mellékszereplő háttértörténete?
Ugrálunk a család különböző tagjainak szálai között, egyiket, másikat félretesszük, közben kiderül, hogy az egyik kölök tanára transzvesztita, aztán Hitler elé toljuk az embereket, aztán hazajönnek a galambok...
Kusza, de legalább változatos. Az író gyakran bedob egy ilyen húzást, amire az ember felkapja a fejét.
Nekem meg pont akkor kellett eltennem a könyvet, amikor a tanárbácsi lekapta szintén hímnemű tanítványát.
Hiába, mennem kellett...
Ezek a meghökkentő apróságok mindig új lendületet adnak az olvasáshoz, azután kapunk valami jó hosszú monológot, ami elkedvetlenít.
Nem egy egyszerű olvasmány, az már biztos.
A harmadik kötettel együtt még van nagyjából hatszáz elolvasandó oldalam, mielőtt túllépnék ezen a történeten.
És még írnom is kell.
Hálás vagyok ennek a blognak. Tény, hogy sokat nyafogok, de enélkül a felület nélkül csak fortyognék, még lassabban olvasnék, és az írás se menne úgy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése