Ez a könyv olyan rossz, hogy már jó. Kajak jól szórakozom a saját reakcióimon. Durván húsz oldallal haladtam előrébb az előző bejegyzés óta, de már ilyenekre bukkantam:
(A megfogalmazást már sikerült figyelmen kívül hagyni.)
Olyan szépen bemutatták a high tech indián nindzsát, hogy kezdtem megkedvelni. Ugrándozott kicsit, azután kettétépte az alakváltó óriáskroki. Szinte már sajnáltam. Olyan frappánsan "cikizte" a társát, hogy komolyan vártam a következő megszólalását.
Erre Xenát megszégyenítő csataordításokkal meglovagolta a krokit, aki hátranyúlt a karmos uszonyával (ne kérdezzétek), és kettétépte, mint ovis a frissen sült kiflit. Ennyit a bőre alá ültetett karbonpáncélról... Vajon garanciás volt?
A belei művészien hullottak a tóba.
Amíg krokikánk szépen átvedlett csontpáncélos macskaszörnnyé, hogy tovább aprítsa a népet, a műindán (!) csajszi nekiállt a tó partján sírdogálni. (Egy szép napon arra ébredt, hogy indián akar lenni. Felvette a Szürke Vidra nevet, plasztikáztatta az arcát, és pigmentekkel töltette fel a bőrét, hogy olyan szép rozsdaszínű legyen.)
Átjutottak a hídon, és megtalálták az a sok-sok opált. Az ausztrál csávó rögtön csorgatta a nyálát, vitt volna mindent, de Samnek csak egy kellett, mert varázserőt érzett benne.
Jött az ovis vita.
- Nekem csak ez az egy kell.
- Hülye vagy, ha mindent viszünk, életünk végéig nyaralhatun Hawaii-on!
- Nekem csak ez az egy kell, de maradj, ha akarsz. Itt hagyunk, aztán majd kijutsz, ha tudsz. Lehet, hogy van még egy krokiszörny...
- Ne hagyjatok itt!
- Szevasz!
- Jó' van na! Összekapkodok párat, aztán jövök... Várjatok!
Fel se tűnt nekik, hogy csiszolt köveket vittek el emelvényekről!
Később kicsorgott a falból valami izé, aminek elvileg őriznie kellett volna a cuccost. Asszem...
Szép nyugisan megállapított, hogy néhány idióta kiengedte a gonosz nemtommicsodát, amit opálokkal zártak el.
Ha egyszer börtönépítésre adom a fejemet, én gyémántból fogom csináltatni a kerítést. Hátha azt is elviszik!
(Vagy, ha már Magyarország, legyen inkább réz.)
Őrszellemecskénk, vagy mit tudom én, micsodánk, kisétált a barlangból. Hátra ment a homokozóba, gyúrt magának egy agyaggalambot (kutyát, de mindegy), és a tolvajok után küldte.
Itt jött egy éles váltás.
Japán csávesz agyal:
Atya, Úr, Isten! Mennem kell a Nagymamához.
A Keresztapa már nem menő.
Ha megint sző, ki fogok akadni.
A Nagymama békésen szövöget a kertben.
Ne! Ha a szövőszékkel csattog, nem tudok koncentrálni. Megesz reggelire! De majd rájövök, hogyan tegyem tönkre egy szép napon!
Szegény Nagymama!
Ráadásul itt volt egy éles váltás, amit a szimpla fantasyhez, VAGY sci-fihez szokott agyam nehezen tudott csak követni:
Az előbb még szellemekről, meg alakváltó gyilkos krokikról, nyomkövető agyaggalambokról beszéltünk, azután Nagymamáék előkapták a tarsolyból a mesterséges intelligenciákat.
Bakker, ha minden húsz oldal után írok egy ilyen bejegyzést, rekordot fogok dönteni. Egy könyvről se rizsáztam még ennyit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése