Nosztalgia

Találtam egy elfeledett mappát a külső winyómon. Lapult benne néhány megkezdett írás, úgy nekiesnék mindnek, hogy befejezzem őket! Mintha az olyan egyszerű lenne. Jó volt kicsit nosztalgiázni. Ez például szerintem egy tök érdekes kezdés volt, bár egy-két dolgot még át kell írni benne:

Évezredekig figyeltelek benneteket, és még így se tudtam megmondani, hogy mi lesz a harc vége. Titkon szurkoltam nektek, pedig az Alkotóm pártatlanságra intett. Túl sokáig éltem közöttetek ahhoz, hogy a szenvedéseteket látva semleges maradjak. Időben hosszú, és többnyire eseménytelen utat tettem meg idáig, ezt mind nem mesélném el nektek. A történetet ott kezdem, ahol a végső harc valójában eldőlt.

Sok könyveteket elolvastam már, és így visszagondolva sablonosnak tűnhet, ha azt mondom, hogy Rea átlagos lány volt. Hamar megállt a növésben, így többnyire mindenkire felnézett. Ő maga lepődött meg legjobban, ha meglátta valakinek a feje búbját. Seszínű haja ritkán szabadult ki a copfjából, vagy a hevenyészett kontyából – éppen mihez kapott kedvet. Senki sem vádolhatta soványsággal, és szemmel láthatóan a sportot is messze elkerülte. Mindezzel együtt kövérnek sem mondanám, csak éppen egy kicsit puhának.

A kedvenc kávézójában ült, szomorú, barna szemeivel a kihűlt kávéját bámulta. Néha kavart rajta egyet, de nem kortyolt bele. A tanácstalanság minden erőt kivett belőle.

Sóhajtva pillantott az obszidiánjára, hogy megnézze, barátnője mennyit késett. A kis kőlap jobb felső sarkában pörgő számok szerint egyre többet.

Hosszú, kétségbeesett percek teltek el, mire Tia berontott a hely üvegajtaján. A bájos, göndör, szőke leányzó gyorsan körbepillantott, hogy megkeresse Reát, azután szerzett magának egy kapucsínót, és csatlakozott hozzá.

A szőke lány már alig várta, hogy a kedvese legújabb, szerinte eddigi legromantikusabb gesztusát a legmélyebb részletekig menően elmesélhesse, de látva régi barátnője arcát, inkább csendben maradt. Nagy bajt sejtett, és ahogy Rea nagy nehezen felülemelkedett a rátelepedett csenden, kiderült, jól sejtette.

– Ettől még nem dől össze a világ! Jövőre újra felvételizhetsz.

– Tudom – morogta Rea sírós hangon, miközben azt kívánta, bár tényleg olyan egyszerűen alakulnának a dolgok, ahogyan azt a másik lány látja. – De a ponthatárok mindig ilyen magasak lesznek. Ha be akarok jutni, több pontot kell gyűjtenem. Kellene egy nyelvvizsga, vagy valami, amit beszámíthatnak, de nincs pénzünk tanfolyamokra. Ha nem megyek egyetemre, akkor meg munkát kell találnom, de ilyen semmi végzettséggel, nulla tapasztalattal szerinted ki venne fel?

Kínos, gondolkodó csend telepedett az asztalukra.

– Talán valami kevésbé népszerű szakot kellene választanod… – vonta meg a vállát Tia és arrébb tolta a kiürült bögréjét.

#

Ajj, megint a nagy fa. Harmincezer leütés soknak tűnhet, de nem az.

Agyalok...

Agyalok még azon, hogy melyik írásomnak lehetett még nagyobb visszhangja, de egy se jut eszembe. Mármint kettő történetre emlékszem, ami Őrzőékkel egyenrangú, de az egyik, szegény Naplopó nem aratott akkorát, a generálos cucc meg még rejtve van a nagyközönség előtt, mert antológiába készül bekerülni. Illetve ott van még Dali, de az ő története más közegben lett publikálva, ami kisebb közönséget ért el, kis példányszámban nyomták. Kisebb fantasy novellák voltak még, meg az Istenek bölcsője, de arról azóta nem hallottam, hogy beküldtem. A rémkertes horrornovellám e-könyvben lóg a neten, de szerintem az se jutott el sok emberhez.

Hm...

Lesz itt még munka bőven.

Az a baj, hogy kevés a nagy közönséget elérő felület, én pedig kifutok az időből.

Cuki!

Ez de cuki!

"Takács Alexandra: Majomszármazékkal a világ ellen
Élő, lüktető, aránytartó nyelvi humorral megalkotott sztori. Incifinci életkép egy Őrző (az őrzőség) mindennapjaiból. Élvezetes novella, olyannyira, hogy ha kényszerítenek, akkor sem tudtam volna félbehagyni az olvasást. A narrátor humoros „ki- és beszólásainak” köszönhetően a karakterek ízesek, jól megkülönböztethetők egymástól."

Erre az értékelésre véletlenül bukkantam rá. Ez volt az első pályázatos novellám, és kellemes érzés látni, hogy két év távlatából így visszaköszön. Most kicsit elkezdett hiányozni Őrző, de majd, ha sorra kerül, vele is foglalkozom.

Kicsit meghatódtam.

Így születik nálam egy novella

Elkapott egy hangulat. Úgy éreztem, muszáj egy olyan légkörbe belépős, korrigálunk, vagy meghalunk típusú jelenetet írnom. Ez a rész már megvan, nekem tetszik is, bár a feszültség ábrázolása lehet, hogy nem elég érzékletes. Nagyon húzni viszont nem lehet a szöveget, mert sok mindennek kell beleférnie harmincezer leütésbe úgy, hogy senkinek ne tűnjön fel, hogy ezért az egy jelenetért írtam az egészet. Most forgolódok, hogy hogyan tovább. Azt már tudom, hogy merre van a cél, csak a következő néhány lépés homályos.

 

 Az viszont már biztos, hogy megint eljópofizom a főszereplőt. Ebből nehezen szakadok ki, és tekintve, hogy a humor a legerősebb eszközöm, nem tudom, hogy ez hiba-e. Mintha saját magamat másolnám.

Tegnap elolvastam az egyik régi írásomat. Abból nem teszek fel részletet, mert tényleg nagyon régi, az írástechnikai része kiforratlan, de a karakterek, az események elgondolkodtattak. Tudtam izgalmas, körömrágós jeleneteket írni, és nem jópofi, mégis érdekes karaktereket ábrázolni. Most miért nem megy?

Ziki Evil

XD Ez beteg, de jót nevettem. A három évvel ezelőtti énemnek fura egy humora volt. Sajnos pont a jó rész maradt le:

Az egész úgy kezdődött, hogy kivételesen megpróbáltam jó fej lenni.

            Megtehettem volna, hogy észrevétlen maradok, hazamegyek, és elfelejtem, amit láttam. Ezer, meg egy kifogást ki tudtam volna találni az elfelejtettemtől a kidurrant a nem létező kocsim kerekéig, hogy miért is nem szegődtem a férfi nyomába, hogy videóra vegyem a légyottját.

            Én, barom, mit tettem?

            Szerettem a házasságtöréseket. Többnyire csak ilyen ügyeket vállaltam.

            Magánnyomozóként fogtam a kis kamerámat, a célszemély nyomába szegődtem, és ha mellém pártolt a szerencse, lencsevégre kaptam a légyottját.

            Élvezettel figyeltem a megbízóim arcát, amikor szembesítettem őket ezekkel a felvételekkel. Düh, fájdalom, kétségbeesés és ki tudja, még hány érzelem egyedi kombinációját produkálták, amiket szemtelen mosollyal néztem végig. Kicsit a főállásomra emlékeztetett, csak itt a klienseim később nem rohantak hirtelen jött vallásos indíttatással a templomba gyónni.

            Eleinte azt hittem, ez is egy ilyen meló lesz. Követtem a férfit, aki felszedett egy prostit, elvitte egy motelbe…

            Vetkőzés, kötözés… A fickó lekötözte… A nőt lekötözték… Engem nem kötött le. Ezer ilyet láttam már.

            A szobában álltam láthatatlan harmadikként. Ügyeltem arra, hogy mindig háttal legyek az ablaknak, mert a pályám elején elkövettem azt az orbitális hibát, hogy csak úgy lefilmeztem a jelenetet az ágy végében állva. Lelkesen buzgó mócsingként jobb felvételeket készítettem, mint egy amatőr pornóstáb. A megbízómnak ez persze azonnal szemet szúrt, én pedig sehogyan se tudtam megmagyarázni, hogy a drága férj, és a kedves szerető hogy’ nem láttak meg.

            Egy egész lélekbe került kipucoltatni a nő memóriáját, ráadásul újra le kellett filmeznem a férjét ablakperspektívából mindenféle túlóradíj nélkül.

            Ma már persze nem követtem el ilyen szarvas hibát. Még a földre is leültem, hogy a kamera nagyjából olyan magasságban legyen, mintha az ablak utca felőli oldaláról filmeznék.

            Törökülésbe rendeztem a lábaimat, állítottam a kamera kijelzőjén, megdörzsöltem a viszkető szememet, majd zummoltam, hogy a szereplők arcát később könnyebb legyen kivenni.

            Menet közben állítgattam a képet, mert szerettem minőségi felvételeket készíteni. Ha már a kameraállásokkal nem variálhattam…

            Fényerő…

            Előkerült egy kés.

            Szeretnek játszadozni.

            Túl sötét… Túl világos… Nagj…jából oké… Kontraszt…

            Vér…

            Így elég éles.

            Mi?!

            Tágra nyílt szemekkel kaptam fel a fejemet, hogy a kijelzőn látottakat élőben vegyem szemügyre.

            A fickó épp felhasította a kipeckelt szájú nő hasát.

            Hogy rendesen végiggondoltam-e a dolgot, arra már nem emlékszem. Félredobtam – óvatosan letettem, mert féltettem, de mindegy – a kamerát, és az ágy végébe álltam. Lecsatoltam a csuklópántomat, és láthatóvá tettem magam.

            Nem, azt hiszem, nem gondoltam végig rendesen.

            – Szép, jó estét! – villantottam meg legszélesebb mosolyomat.

            A fickó ijedten fordult hátra. Szemeiben láttam a támadó szándékot, ami, amint megpillantotta a fogaimat, eszeveszett pánikba csapott át, és ahogy volt, egy szál fügefalevél nélkül kirontott a szobából.

            Ne tessék alábecsülni egy őszinte mosoly erejét!

            A nő felé fordultam, aki riadtan, ájuldozva pislogott rám, miközben halkan, kétségbeesetten nyögdécselt a szájába tömött rongycsomóba.