Három kávé után is kótyagos a fejem. Mintha várnék valamire, és addig csak vegetálni tudnék.
Ma írtam pár bekezdést. Egész jók lettek. Igazából csak mennyiséggel van problémám. Hiába kényszerítem magamat, egyszerűen nem megy. Valami hiányzik. Mintha hiába rángatnám a motorcsónakom motorjának indítóját, egyszerűen nem akarna beindulni. Siklatni a csónakomat meg végképp.
Mi a fene ütött belém?
Még étvágyam sincs.
Olvasni sincs kedvem. Pedig tegnap már olyan szépen beindultam. A Dukay első száz oldalán simán átrágtam magamat, ami nem olyan könnyű, mint gondoltam. Hiába érdekes a történet, hiába jók a leírások, valahogy mégis olyan monotonnak és feleslegesnek tűnik.
Szépen látszódik a nemesség hanyatlása, a polgárság felemelkedése, a világháború körüli hangulat... De monoton, és lassú. Túl alapos. Elismerésem az írónak, szépen utánajárt mindennek, de tényleg muszáj volt minden apróságot beleírni?
Kicsit az az érzésem támadt, hogy csak azért lett három kötetes a történet, mert sokallták az ezerplusz oldalt egy könyvnek.
Tegnap olvasás közben azonban már megcsapott a siettetés szaga. A fejezetek rövidültek. Mintha Lajcsi bácsi is megunta volna a saját sztoriját, és belecsapott a lovak közé. Jól tette, máskülönben most nem csak kétszáz olvasatlan oldal várna rám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése