Örvény

Megint álomtól kótyagos a fejem. Nem értem, hogy mostanában mi történik velem. Valami sötét, magával ragadó olvasmányra vágyom, de egy sincs soron. Leemeltem a polcról egy régebbi kötetet, ami pont illett a hangulatomhoz, de csak néhány jelenetet olvastam vissza.

Túl sok olvasatlan könyvem van ahhoz, hogy a már kiolvasottakkal foglalkozzak.

A Dukay család második kötetéből már csak alig száz oldal van hátra. De az már napok óta. Olyan nyomasztó örvény kavarog a fejemben, hogy egyszerűen képtelen vagyok befogadni bármit, ami nem odaillő.

Tegnap végre megnéztem a Csodálatos pókembert. A második részből kiindulva, gondoltam, az majd kimozdít.

De nem.

Bántott.

Tény, hogy egy jól sikerült filmet néztem meg, de kapásból kiszúrtam azt az egy, alig néhány másodperces jelenetrészletet, ami még mélyebbre taszított. Megnéztem újra és újra és újra...

Megint sikerült maxon pörgő, érzelmekkel túlfűtött fantáziával elaludnom. Természetes, hogy ismét a bőrömön éreztem az álmom minden egyes mozzanatát.

Ahhoz képest, hogy máskor egyáltalán nem emlékszem az álmaimra, ez most egymás után sorozatban a harmadik ilyen élményem volt.

A baj az, hogy ez az állapot öngerjesztőnek tűnik.

Nincs, ami kimozdítson ebből az örvényből, és csak az köt le, ami táplálja. Olyan ez, mint valami spirál. És pont mostanra kellett időzíteni a hosszú hétvégét!

Írnom kellene, de nem megy. Pedig megígértem.

Ilyen fejjel egyszerűen nem megy.

Megpróbálom rákényszeríteni magamat, a Dukayra. Hátha segít...