Legépeltem azt a mondatot, ami után már tilos fojtatni. Bűn lenne még hozzácsapni azt a pár felesleges sort, amit oda terveztem. Az ember valahogy ösztönösen érzi, hogy hol kell megállni, ilyenkor pedig tilos a józan észre hallgatni, ami az eredeti terveket dugja az orrunk alá, mondván "Hé, itt még lennie kellene pár sornak!".
Ihletmanóim, ti cuki-muki jószágok! Köszi, hogy ilyenkor lefogjátok a kezemet! Tudtok ti, ha akartok!Meg akkor, ha rákényszerítelek titeket... (Bocsi a gyorskötöző miatt, de hát na!)
Már csak javítgatnom kell. Ahány elütést csináltam ma... Szörnyű! És ezek csak azok voltak, amiket észrevettem. Ki tudja, hány lapul még a szövegben!
Valamiért az a képzet élt bennem, hogy ez a fejezet rövidebb lett, mint az eddigiek, de visszanéztem az előzőek szószámait. Bakker, ebben a történetben eddig ez lett a leghosszabb! Királyság! Nem, mintha erőszakosan törekednék a hosszú fejezetekre, de egyszerűen rühellem az ezer-ezerötszáz szavas kis izéket. Az ember nem igazán tud belemerülni. Meg aztán mi fér bele ezer szóba? Meg amúgy is... Mit össze szoktam nyafogni, amikor lekorlátozzák a novellák szó, illetve karakterszámát! Egy kisregénynél mi mást lehet várni tőlem?
És ez már a történet egyharmada! Valahogy a bűvös negyedeknél mindig megakadtam. Ki tudja, miért... A Bástyák is kb negyedrésznél állt meg. Amint végeztem ezzel a kis kitérővel, azonnal nekiesek annak is. Még idén be akarom fejezni azt is.
Illetve lehet, hogy megpróbálkozom még egy-két pályázattal. Hátha megkedvelem a novellaírást!
(Ma aztán tényleg nagyon aktív voltam!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése