Mit lehet kezdeni egy készlet színes gyurmával?

Mint kiderült, a "pasteline" jelentésben jóval közelebb áll a pasztához, mint a pasztellhez. Ezt csak azért írom le, mert nekem sikerült egy doboz kréta helyett egy garnitúra gyurmát vennem. Hogy ez miért érdekes?

Jó hír: a kreativitásom éledezni látszik. Már a rajzoláshoz is megjött a kedvem, csupán egy apró baki dobott vissza attól, hogy könyékig merüljek a krétaporban. Ha pedig újraéledt a firkálóhangulatom, akkor hamarosan írni is több kedvem lesz.

A pályázatra írt novellám kész, már csak újraolvasások armadája és sok-sok javítgatás vár rám. Jövőhétre esedékes a beadása, addigra tökéletesnek fogom nyilvánítani. Remélhetőleg utána az ihletmanóim, akik egy dzsinn temperamentumát örökölték, nem szélednek széjjel. Sok munka vár még rájuk.

Tekintve, hogy mostanában mindenhez megjött a kedvem, jóval kevesebbet olvastam. Így történhetett meg, hogy a tizennyolc címre sikeresen lecsökkentett olvasmánylistám most huszonhárom könyvet számlál. Már nem is merem egy kupacban tartani őket az éjjeliszekrényemen, mert egy reggel könnyen arra ébredhetnék, hogy beterített egy könyvlavina. Így is elég ingatag az a stóc, nem kell még tetézni.


A jelenleg "olvasom" státuszban lévő könyvről azonban úgy érzem, ideje írni végre valami értékelhetőt is.

G. P. Taylor: Árnyak prófétája

Negyven oldal után arra jutottam, hogy eddig nem túl érdekfeszítő. Lassan indulnak be az események. A karakterek kidolgozottak akarnak lenni, de nem sikerül nekik. Lelketlen bábuknak tűnnek, akik mögé besuvasztottak valami hátteret. Egyikkel se tudtam azonosulni, beleélni magam a helyzetébe. Egyszerűen csak vannak.

Elsőre ennyi jött le belőle. Persze, lehet, hogy később ez változni fog, a véleményemmel együtt. Elvégre menet közbeni gondolatokat próbálok rögzíteni, kisebb-nagyobb sikerrel. Átfogó kritikákkal nem foglalkozom, abból mindig kimarad valami fontos.

Kivételesen nem a más írását kritizálom

Nem sok ehhez hasonló bejegyzést írtam eddig. A jelenleg olvasott könyvemről még nem írnék semmit. Még nem olvastam belőle eleget ahhoz, hogy véleményt nyilváníthassak róla, és sem a borító, sem a leírás alapján nem tudtam beskatulyázni.

Az olvasási kedvem serkentése mellett az írási kedvemet is növelni akartam. Szerencsére találtam egy pályázatot, amit mintha nekem találtak volna ki.

Leszámítva persze, hogy novellát kellett írni. A novella nekem kissé túl rövid műfaj. Pláne, hogy egy olyan világot kellett pár oldalba belesűrítenem, amit eredetileg könyvsorozatnak szántam. Magam is meglepődtem, hogy sikerült. Vázlatosan, de sikerült.

Úgy érzem, sikerült jól megoldanom a feladatot. Ha minden jól megy, talán nemsokára egy antológiában láthatom viszont.

Fallen - The End

Sikerült befejeznem a Fallen című könyvet. Rosszabbra számítottam, szóval kellemesen csalódtam. Első kötetnek kifejezetten jól sikerült. A végéra valamelyest összeállt a kép a szereplők közötti rejtélyes viszonyokról. De csak annyira, hogy ne legyen az egész kötet egyetlen nagy kérdőjel, de azért kíváncsi legyél a következőre.

A menet közben felmerülő kérdésekre megkaptuk a válaszokat, azután röpke néhány oldalban feldobtak nekünk jó pár újat, hogy nehogy felmerüljön benned, hogy a történet esetleg csak ennyiből áll.

Volt egy mondat benne, ami kifejezetten tetszett:

"Ebben az életben nem vagy több, mint aminek tűnsz: egy ostoba, önző, tudatlan, elkényeztetett kislány, aki azt hiszi, azon múlik a világ sorsa, hogy ő összejön-e egy helyes fiúval az iskolában."

Egy váratlan gonosz vágta főhősnő képébe.

Nem erről szól  ma minden elcsépelt tiniregény?

Ettől függetlenül ez is erről szólt, csak sokkal jobban, hihetőbben kivitelezve.

Szösszenet így korán reggel

Érdekes. Kezdek felfedezni ebben a könyvben valamiféle átgondoltságot. A goromba srác egy igazi kis szöszitündér, és mindig jó helyeket mutat a főhősnőnek. Illetve kaptunk valamiféle utalást arra, hogy a srác angyali eredetű. De lehet, hogy csak én látok rémeket.

A másik fiú jóval sötétebbnek tűnik. Nyomulósabb, de határozottan kedves. Talán túl kedves. A temetőbeli randi mindenesetre elég morbid lett. Itt nem volt semmiféle utalás, de szerintem ez a srác olyan, mint a jelképes ördög a mitológiákban. Kedves, nyájas, de sötét. Gonosz.

A misztikumot nem erőlteti az írónő. Ez a szál nagyon lassan bontakozik ki és a lány sem erőlteti, hogy mindenképp meg kell fejteni valamiféle ősi titkot. Ez a kis természetfeletti légkör csak amolyan auraként lengi körbe a történetet. Egyelőre.

Fallen

Aham! Fallen.

A főhősnőnk ennél jellemtelenebb nem is lehetne. Leszámítva persze, hogy sötét árnyak követik, retteg attól, hogy ismét gyógyszerezni fogják. Na, jó, annyira talán mégse jellemtelen, lehetett volna jobb is.

A nőknek van egy olyan rossz szokásuk, hogy két pasi közül mindig az elérhetetlenebbet akarják. Ez a könyv szépen példázza ezt némi misztikummal, sorsszerűséggel fűszerezve.

A könyv felépítése jónak tűnik. Elég gördülékeny lett ahhoz, hogy lekösse az embert, aki észre se veszi, hogy már éjfél elmúlt.

Ami különösen tetszett, az a helyszín. Egy sima, bentlakásos iskolának képzeltem az intézményt, amíg elő nem került a "javító" szócska. Ebből kifolyólag minden karakter sötét, mindenkinek van múltja és senki se normális. A hangulatot ezzel az apró csavarral sikerült megteremteni.

Kellemesen csalódtam...

Mindjárt megyek is vissza olvasni.

Lauren Kate - Fallen

Egy bosszantó fejfájásnak köszönhetően még mindig csak az első pár oldalnál tartok. Egy reinkarnációs, bentlakósulis, egymásnak teremtős dolog lesz, ahol a hímnemű egyed fogja kéretni magát. Eddig legalábbis úgy tűnik.

A könyv hátulján levő leírást újra elolvasva viszont rájöttem, hogy miért vettem meg. Jó marketing, nem vitás. Ha egy könyvre azt írják, hogy letehetetlen, én attól vérszemet kapok. Vagy rácáfolhatok, vagy lesz egy jó olvasási élményem. Kíváncsi vagyok, hogy itt melyik lesz.

(Ez a bejegyzés viszont már tényleg rövid lett.)

Enyit nem akartam írni

Csupán pár sor, este lehet, hogy még visszatérek. Két könyv között vagyok most.

Bizony, befejeztem a Bartimaeus trilógiát. (Három kötet után megtanultam fejből leírni a nevét.) Valahol kallódik egy negyedik kötet is, igyekszem megszerezni, de az sajnos nem mostanában lesz. Bár ki tudja.... Mondjuk, ha megveszem, az olvasmánylistám végére fog kerülni, ami átlagban húsz kötetnyi stócot jelent, ergó pár hónapig biztosan nem venném kézbe. Off.

A sok-sok elütés és fura szójárás ellenére (Merem leírni pont én. Sok hiba fölött elsiklok? Lusta vagyok átolvasni, amit így sebtében lekattogok.) nagyon tetszettek ezek a könyvek. Jól átgondolt sorozat volt az biztos. A harmadik kötetben különösen tetszett a lezárás.

Nem, nem fogom lelőni a végkifejletet, pedig kikívánkozik belőlem. Olvassátok el! Ilyen gyönyörű befejezést egyszer az életben olvasni kell. Semmi nyújtás, lassú szálelvarrás. Az időben kicsit ugrált, hogy ilyen szép legyen, de nem sokat. Abszolút követhető volt.

Nem akartam ilyen sokat írni, de ha már belelendültem...

Kötelező olvasmánnyá kellene tenni mindenkinek, aki arra vetemedne, hogy billentyűzetet ragad, és írni próbál. A karakterfejlődés nagyon jó, az egész trilógia nagyon következetes, jól átgondolt, kerek, egész.

A világok közti lényeges különbség és a szellemek születése, évezredes fejlődése különösen tetszett.

Ez az a sorozat, amit mindenféleképpen a polcomon akarok látni.

A következő könyvről...
Majd este írok valamit. Bevallom, az első három oldalt elolvastam, de még élénken élt bennem az előző könyv, szóval nemigen tudtam rá figyelni. Ma nekiesek, és leírom az első benyomásaimat róla. Elöljáróban nemigen tudok mit írni, mert már arra se emlékszem, hogy mi alapján vettem meg. A borítót elnézve valami csajos könyv lesz. Néha ilyen is kell. Ha másnak nem, negatív példának.

Nagy levegő a finálé előtt

Említettem már, hogy olvasás terén belassultam? Valószínűleg ma már be fogom fejezni Ptolemaiosz kapuját. Sőt, biztos. Elérkeztem a fináléhoz és egyszerűen muszáj volt szünetet tartanom, hogy emésszek.

Ptolemaiosz története letaglózott. A kapcsolata a szellemeivel, főleg Bartimaeusszal... A jelleme, lelkesedése... Eszembe jutottak a fizikusok, akikkel eddig volt balszerencsém találkozni. Példát vehetnének erről a karakterről függetlenül attól, hogy csak kitalált.

Amilyen passzív tudok lenni a való világgal kapcsolatban, olyan érzékeny vagyok, ha olvasok, vagy filmet nézek. Itt se bírtam ki. A könnyeimtől alig láttam a lapokat. (Kölcsön könyv lévén rizikós volt a helyzet, de csak nem pöttyöztem össze!) Kicsit félre is kellett tennem. (Talán nem kellett volna aláfestő zene mellett olvasnom, túl jól eltaláltam a megfelelő számot.)

Szeretem az olyan történeteket, ahol a dolgoknak vannak maradandó következményeik. Ettől életszerűbbek, és könnyebb komolyan venni őket. Még akkor is, ha elejétől a végéig poénkodtak benne. Persze, én is sajnálom, hogy a happy and nem annyira happy, mint amennyire lehetne, de akkor meg már nem lenne olyan jó.

A súlyos következmények fontosak. Hegek, elveszett emberek, bármi, ami emlékeztet arra, hogy a világ nem rózsaszín, és nem lehet mindent ép bőrrel megúszni.

Akkor jó egy könyv, ha az érzékenyebb olvasók nem bírják ki nevetés és/vagy könnyek nélkül letenni. Ha hagy valami nyomot maga után. Mondjuk egy foltos oldalt, vagy kidobandó zsebkendőt.

Még mindig Ptolemaiosz meg a kapuja

Ahogy sejtettem. Sok-sok Barty előzmény/háttér. Nati kiállhatatlanabb, mint valaha, de legalább már észreveszi az ellenkező nemet. Nem épp a jó csajszit nézegeti, de ez még változhat. Vagy nem. Amilyen negatív karakterré kezd válni, már nem is igazán érdekel, hogy mi lesz vele.

Bartyt viszont sajnálom. Szegény nagyon lerobbant. Fáradt, kiégett. De még mindig vicces, és még mindig szeret megjegyzéseket fűzni mindenhez.

Az ellenálló csajszi összekaparta magát. Kutakodik rendesen. Az előző kötetben idegesített, de most érdekel a munkássága. Barty után nyomoz, még több háttérinfót szolgáltatva az olvasónak.

Bele kell húznom, mert még a könyv feléig sem jutottam el.

Előszó Ptolemaioszhoz, meg a kapujához

Épp ma fejeztem be a Gólem szeme című könyvet. Nathaniel egy idegesítő kis görcs lett az első kötet óta. (Valamiért kényszeresen szőkének képzeltem, pedig fekete a haja. Ki érti ezt?) Ez a negatív karakterfejlődés felcsigázott. Vajon mi lesz vele a befejezőrészben? Itt fekszik a harmadik kötet - Ptolemaiosz kapuja - a kezemtől tíz centire.

Mostanában annyit olvastam (köszönhetően a párhuzamos olvasásnak), hogy kifolyik a szemem, szóval a kíváncsiságom ellenére előbb összehordok itt pár sort, azután megnézek egy filmet, vagy kettőt (hogy másképp is kifolyjon a szemem), azután uccu neki!

A cím valahogy nem hagy nyugodni. Barti egyik kedvenc alakja Ptolemaioszé, aki egy korábbi gazdája volt. Lábjegyzetekben és egyéb kilengésekben többször is megemlítette őt, ezért vagyok különösen kíváncsi. Őszintén remélem, hogy többet is megtudunk róla, mert tényleg egy nagyon érdekes karakter. Az olvasó néhol a szívébe zárja, máshol nevet rajta, néha pedig megdöbben, mert nem azt csinálja, amit egy átlag történetben egy hozzá hasonló karakter egyébként csinálna.

Megszerettem ezt a sorozatot. Szerintem jó példa arra, hogy eget verő szerelmi drámák és abszolút jó karakterek nélkül sokkal jobb történetet lehet összehozni.

Őszintén, ti nem unjátok már, hogy egy átlag főhős mindig jó, mindig helyesen cselekszik?

Volt mit bepótolni, hát tessék:

Zsong a fejem. Halvány lila gőzöm sincs, hogy meddig olvastam. A Félholtakat pár napja befejeztem. Jó könyv, panasszal kell élnem a kiadó felé, amiért nem folytatta a sorozat kiadását. Tervezték a folytatást, a kötetem hátuljában már ott volt az új rész borítóterve is. Nem tudom, mi történhetett, de remélem, hogy hamarosan észheztérnek.

Az a baj, hogy látszólag ráálltak a romantikus, sokszor pornográf könyvekre. A mai világban jórészt erre van kereslet. Ezekkel vannak tele a könyvesboltok. Kevés közöttük az igazán jó. Én speciel csak egy sorozatot találtam, amit érdemes elolvasni.

Kresley Cole: Halhatatlanok alkonyat után

Jelenleg az utoljára kiadott két kötetet olvasom párhuzamosan. Minden kötet vicces és egyedi. Egy világban játszódik, de a főszereplők és a történet folyton változik. Függetlenül attól, hogy minden könyv megállja a helyét önállóan is, érdemes az elején kezdeni, és sorban elolvasni őket. Az újabb és újabb párosítások mindig szerepelnek valamelyik korábbi kötetben. Egyes történetek valamilyen módon össze is kapcsolódnak. Időben részben, vagy teljesen fedik egymást, utalnak előre, vagy vissza.

A pajzánabb részek erősek, de valahogy mégis mások, mint a más, hasonló témára kiélezett történetek. Hogy mi az, ami miatt az egyetlen olvasható sorozatnak tartom ebben a kategóriában?

1.  Az általánosan elcsépelt elemek értelmes magyarázatot kapnak. A párosítások ténylegesen azért jönnek össze, mert a sors egymásnak rendelte őket. Ez tény. Nem spekuláció, határozott tény. Hogy az illető hím szagról, látványról, kismacskáról ismeri-e fel, fajonként változó, de valóban van, egy előre neki rendelt pár. A férfiak kigyúrtak, minden téren méretesek, jóképűek, két méter körüliek. Mivel nem emberek, elfogadjuk. Egyik se csóró. Aki több száz évig él, előbb, utóbb megtalálja a módját, hogy hogyan gazdagodjon meg a halandók világában.
2. Lehetetlen párosítások. Az még hagyján, hogy a főszereplők soha nem tartoznak egy fajba, többnyire nem ismerik, vagy egyenesen rühellik a másik fajtáját. Az ösztön viszont erős, és bármennyire is próbálnak ellenállni, küzdeni a sorsuk ellen (többnyire a nőre jellemző), végül mégis egymás karjaiban kötnek ki.
3. Női karakterek. A női karakterek KARAKTEREK! Nem omlanak egyből a tökéletes hím karjaiba. Van életük, személyiségük, küldetésük, ami semmilyen módon nem kapcsolódik a nekik rendelt párhoz. A túlságosan segítőkész hímet többnyire igyekeznek is lerázni. Ők nem érzik olyan erősen az összetartozást. Felismerik, de többnyire tiltakoznak ellene. Ők a párosok racionálisabb fele. Tény, hogy kicsik, aranyosak(nak néznek ki), formásak, gyönyörűek, de mivel nem emberek, ez még belefér.
4. Történetek. Ami a legeslegjobban tetszik ebben a sorozatban, hogy minden egyes kötetnek van saját története. A lefestett látványvilág fantasztikus, a főhősöknek valóban meg kell küzdeniük valamivel. Van itt minden, ami csak kell: kincskeresés a világ körül halhatatlan verzióban, túlélés a dzsungelben, a világégés megakadályozása, hatalmi harcok... Az események gördülékenyek, szépen kidolgozottak és nem ordít róluk, hogy csak azért vannak ott, mert a pornográf jeleneteket össze kellett kötni valamivel.
5. Mellékszereplők. Érdemes odafigyelni rájuk, mert bármelyikből lehet főszereplő valamelyik későbbi kötetben. Az írónő őket is szépen kidolgozta. Mindegyiknek van múltja, célja, nem csak arca, hajszíne és kedvenc piája. 

 Egy karakterre külön kitérek. Valószínűleg ő az egyetlen, akiből nem valószínű, hogy valaha is főszereplő lesz. Ha mégis, az lesz az utolsó kötet. Ő Nix, a különböző, burkolt sértéseket takaró epikus nevekkel ellátott jós valkűr. Bolond és feledékeny, nem tudni, hogy csak tetteti, vagy valóban olyan, amilyen. Akarva, akaratlanul is ő rángatja a szálakat, segít a szereplőknek, terelgeti őket. Ő a végzet kardja, jobb, keze, vagy épp maga a Végzet. Nem tudni. De hogy ő az egyik legnagyobb állandó humorforrás, az fix.

Egy nagy problémám van ezekkel a kötetekkel: a fordítás. Nem az írónő hibája, ez tény. A könyveket más-más emberek fordították, így a megnevezések kötetenként eltérőek. A fordítók nemigen vették a fáradtságot, hogy utánajárjanak elődeik munkájának.

Más: Jonathan Stroud - A gólem szeme

Mert párhuzamosan olvasni vicces.

Valójában ezt a könyvet csak azért vettem előre, mert kölcsön kaptam. Ezek sürgősségi listások. Nemsokára végzek is vele. Tény, hogy hosszú, de olyan izgalmas, hogy észre sem veszi az ember.

A Bartimaeus könyvek második kötete. Érdemes belemélyedni a sorozatba, mert izgalmas, akciódús és elgondolkodtató. És Barimaeus is szerepel benne.

Kicsit sötétnek tartom, mert nem jellemzőek rá a pozitív szereplők. Életszerűek, a mondhatom ezt. Mindenki önző, csak magára gondol, nem ringatja az olvasókat egy idilli világ lónyálába.

A történet egy olyan alternatív világban játszódik, ahol a mágusok uralják a világot, központjuk London, világuralomra törnek, és hatalmuk minden forrása egy rahedli kobold, dzsinn és más finomságok A közembereket lenézik, kihasználják. Ez egy erősen korrupt világ. Olyan mint a miénk, csak itt a hatalmat nem pénzben mérik, hanem a birtokolt démonok erejében és az adott mágus tehetségébe, furfangjában.

Már az első kötetben is érezhető volt, hogy valami mocorog a háttérben, és bár lezártnak tűnt, érezhették az olvasók, hogy itt még nincs vége a dolognak.

Izgalmas, fordulatos... Nem akarok lelőni semmit, ezt el kell olvasni. Pont. Aki a Harry Pottert szerette, annak ez is tetszeni fog. Nem azért, mert hasonlít rá (mert nem), csak nagyjából egy szinten van vele.

És a lényeget még meg sem említettem.

Bartimaeus.

Ez a gyönyörű nevű negyedik szintű dzsinn, akinek a nevét még egyszer sem sikerült fejből jól leírnom, egyszerűen fantasztikus. Nem abszolút jó, és nem is abszolút rossz. Önző, mint az összes többi szereplő, de ettől függetlenül bátor, kötelességtudó, ravasz, öreg, beképzelt és nagyszájú. A felelősséget úgy kívánja, mint púpot a hátára, de ha nagyon muszáj, a kezébe veszi az irányítást. És jól csinálja.

Nem azért él túl mindent, mert olyan überhiperszuper erős, szimplán öreg, tapasztalt, találékony és hidegvérű.

Abszolút szerethető.

A beszólásai, kommentjei, előadási stílusa fantasztikusan vicces. Az első kötet fele, és a második egyharmada az ő szemszögéből íródott. A komolynak biztosan nem szánt történetet, amit egy külső szemlélő szárazon is jól elő tudott volna adni, Bartimaeus a maga stílusával különösen élvezetessé tette. Az ember szinte már sírógörcsöt kap, amikor az író átveszi a történetmesélést. (Talán pont azért olvastam ilyen gyorsan. Amikor Bartifiú mesélt, akkor azért olvastam, mert nem tudtam letenni, nem lehetett abbahagyni (...), amikor nem ő mesélt, azért haladtam, mert azt akartam, hogy ő meséljen tovább.)

A lábjegyzetek. Barti (már nem győzöm leírni ezt a nevet), mivel nem ember, párhuzamosan gondolkodik. Mindenről eszébe jut valami, mindenhez van hozzáfűznivalója. Hogyan lehet ezt úgy megjeleníteni, hogy a történetmesélés ne legyen kicsapongó, girbe-gurba, össze-vissza? Lábjegyzetek! Olyan, mint amikor az ember mondja, mondja, mondja, azután eszébe jut valami: ja, és hallottátok azt a viccet, hogy...?

Fáradt fejjel egyelőre ennyire tellett. Talán később a cselekményről is írok valamit, vagy egyebekről, amik kimaradtak, de ilyen ez a fránya kialvatlanság. Még két bögre kávé, és olvasok tovább...

Más:

A fenékbebillenésről már írtam. Most jön az, amikor egy befejezett történet folytatását kérik. Hízelgő. Tényleg. Ha nem épp terméketlen időszakomban kapott volna el, és nem egy olyan történetről lenne szó, ami már abszolút nem az én világom, és szándékosan úgy fejeztem be, hogy ne lehessen folytatni (kinyírtam a főszereplőt, meg minden más saját karaktert, ami elvihetett volna egy saját sztorit a hátán), akkor talán megfontoltam volna. Őszintén sajnálom, hogy vissza kellett utasítanom.

Gatyába kell ráznom magam, és Wordöt nyitni végre.