Önzés - önzetlenség.
Épp a Dukayt olvastam. Már csak néhány tíz oldal van hátra a második kötetből.
Érdekes gondolatokat ébresztett bennem néhány bekezdés.
Kinek tartozunk az életünkkel? Magunknak, vagy valami magasabb eszmének?
Komisz ihletmanóim ismét a legújabb regényötletem felé fordítottak ezzel a gondolatmenettel.
Mit tehet a király, aki szögre akasztotta a koronáját, hogy névtelenségbe burkolózva megoldja a világ egyik nagy problémáját? Tudja, hogy egy nap vissza kell térnie, ezért nem alakíthat ki szoros érzelmi kötődést senkivel sem.
Királyként teljesen ki van szolgáltatva népének. Nem házasodhat szerelemből, nem szórakozhat igazán szabadon. Minden percét beárnyékolja az etikett. Írott, íratlan szabályok mondják meg neki, hogy hogyan kell viselkednie.
Hozzászokott már, gyerekkora óta sulykolták belé, hogy a nép az első. A nép jóléte érdekében lépett le, rajtuk akart inkognitóban segíteni, de közben belekóstolt a szabad életbe.
Alkalmazkodott a közemberekhez, átvette a szokásaikat, higiéniai hozzáállásukat (enyhe igénytelenség), nyelvezetüket...
Jól összekuszált magának mindent. És én csak most gondoltam bele, hogy milyen helyzetbe hoztam szerencsétlent.
Újabb mondanivalót nyert ez a szerencsétlen történet, amit félre kell tennem. Féle
Ez volt az, amit eredetileg összehordtam. Itt rántotta ki a kutyám a tápkábelt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése