A mai nappal (nem viccelek, a királyok hétvégén tolják) sikerrel levizsgáztam. Leírom, mert azt örömöm nem sokáig fog tartani. Lassan elapad, és a következő sikerélményig ehhez hasonlót nem fogok érezni.
Az olvasás és írás terén beállt stagnálás ezennel véget ért, újult erővel vetem bele magam mindkét tevékenységbe. Remélem, hogy a következő sikerélmény ezekhez fog kapcsolódni, és hogy minél előbb be fog következni.
Holnap akár már neki is foghatok az írásos részének. A tavaszi kihívás keretében írhatok egy max 4000 szavas valamit (nem tudom, hogy hogyan fogom megoldani, de ért már meglepetés) valami teletabi zene stílusában. Ez tényleg kihívás!
Na, meg az olvasás...
Reszkess, te dagadt olvasmánylista! Most fogyni fogsz!
2014. március 30., vasárnap
2014. március 22., szombat
Szünet
Na, igen. Tekintve, hogy alig egy hét múlva vizsgázom elég sok tárgyból, elhamarkodott ötlet volt az eheti két fejezet. Nem is írtam meg. Elfelejtettem szólni róla. Bocsi!
Mostantól számítva 8-9 napig senki ne várjon tőlem semmit. Nem írok, nem olvasok (a tananyag persze kivételt képez). Átmenetileg visszavonulok, hogy azután minden tehertől mentesen, fellélegezve vethessem bele magam a szórakoztatóirodalom világába.
Kívánjatok sok sikert, kitartást, miegymást!
Jövőhónapban találkozunk!
Sziasztok!
Mostantól számítva 8-9 napig senki ne várjon tőlem semmit. Nem írok, nem olvasok (a tananyag persze kivételt képez). Átmenetileg visszavonulok, hogy azután minden tehertől mentesen, fellélegezve vethessem bele magam a szórakoztatóirodalom világába.
Kívánjatok sok sikert, kitartást, miegymást!
Jövőhónapban találkozunk!
Sziasztok!
2014. március 16., vasárnap
Ez egy elég szerencsétlen bejegyzés lett...
Tessék! Elcsúsztam! Kérem a köveket!
Az új fejezetből csak egy oldalt írtam meg. Plusz egy kicsit. Ennyit a heti frissítésről. Igyekszem a jövőhét elején pótolni. Talán be tudom hozni magam annyira, hogy jövőhét végére kész legyen a normális menetrend szerinti új fejezet. Megpróbálom.
És nem belevágtam a Vasdruida krónikáiba?! Túlságosan is tetszett a borító. Ott volt az orrom előtt.
Csak vártam valakire, unalmamban betévedtem a könyvesboltba, és megvettem. Mind a két részt, amit találtam. Nem akartam könyvet venni, de beleolvastam, és néhány sor után már nevettem. A könyvesbolt közepén. Na, jó, a hátsófalnál. A fantasyt oda száműzték.
A lényeg, hogy nem tudtam otthagyni.
Ezúton is elnézést kérek a Dukay családtól. Félretettem egy olyan kötet miatt, ami még csak nem is a soron következő az olvasmánylistámon.
Az új fejezetből csak egy oldalt írtam meg. Plusz egy kicsit. Ennyit a heti frissítésről. Igyekszem a jövőhét elején pótolni. Talán be tudom hozni magam annyira, hogy jövőhét végére kész legyen a normális menetrend szerinti új fejezet. Megpróbálom.
És nem belevágtam a Vasdruida krónikáiba?! Túlságosan is tetszett a borító. Ott volt az orrom előtt.
Csak vártam valakire, unalmamban betévedtem a könyvesboltba, és megvettem. Mind a két részt, amit találtam. Nem akartam könyvet venni, de beleolvastam, és néhány sor után már nevettem. A könyvesbolt közepén. Na, jó, a hátsófalnál. A fantasyt oda száműzték.
A lényeg, hogy nem tudtam otthagyni.
Ezúton is elnézést kérek a Dukay családtól. Félretettem egy olyan kötet miatt, ami még csak nem is a soron következő az olvasmánylistámon.
2014. március 10., hétfő
Dobogós!!!
Ez volt az a bizonyos pályázat, amire az én kis novellácskámat beküldtem. Még mindig remeg a kezem. Ekkora visítást még nem élt meg ez a ház. Első ugyan nem lettem, de a harmadik hely se kutya. Dobogós! A világba akarom kürtölni! Üvölteni! Tudja meg mindenki! Itt a bizonyíték! Tudok Írni! A vigyorom már vagy egy órája ilyen:
Hogyan lehet elültetni az olvasási parát egy amúgy olvasni szerető gyerekben
Ez a hol működik a gép, hol nem dolog egyáltalán nem király.
Szóval...
Zilahy Lajos: A Dukay család
Viccesek ezek a nevek. Tele h-val, meg y-nal, hogy még véletlenül se keverjék össze őket parasztokkal. Erről mindig az Arany ember jut az eszembe, ahol a fickó nevét pont ezért változtatták meg. A régi ugyebár túl parasztos volt...
Ebben a könyvben egy nemesi család életét követhetjük nyomon több, mint egy évszázadon keresztül, az ezernyolcszázas évek elejétől nagyjából a második világháborúig. Ebből kifolyólag nincs egy konkrét főszereplő, máskülönben idővel átmenne a sztori valami vámpír-szelem történetbe (egész király lenne).
Megvallom őszintén, rosszabbra számítottam. A szörnyű középiskolai kötelezők miatt él bennem némi előítélet a születésem előtt íródott könyvekkel szemben.
Ki szerette anno a kötelezőket? Emlékszem, az osztályban mindig csak egy-két ember (én mindig benne voltam, ritka kivétel, ha nem) olvasta el ezeket a könyveket, valamivel többen a Kötelezők röviden-t, a többieknek meg tartottunk egy gyors mesedélutánt dolgozat előtt.
Ki nem tette fel még a kérdést, hogy minek olvastatnak velünk ilyeneket?
Aki soha nem szeretett olvasni, az ezután pláne nem fog, aki meg szeretett, az lehet, hogy idegenkedni fog tőle. Mint például én is. A számat húzva nyúltam a mostani könyv után. Az se segített, hogy a három kötet oldalszáma összesen megközelíti a kettőezret.
Fontolgatom, hogy párhuzamosan elkezdek valami mást is olvasni, de akkor ezzel nem fogok úgy haladni, mint ahogy kellene, és a másikba se tudok úgy belemerülni, ahogyan kellene. Ha mégis, az azt jelentené, hogy a Dukay család olvasását felfüggesztettem.
Pedig annyira nem rossz, mint amilyennek gondoltam. Nem túl részletes, mint a korabeli könyvek általában, de nem is nagyon lehetne az tekintve, hogy mekkora időintervallumot ölel fel.
Elvileg a magyar arisztokrácia széthullásának társadalomrajzát óhajtja az író bemutatni. Röpke kétszáz oldal után ez még annyira nem látványos. Annál feltűnőbb a korok változása. Zilahy bácsi tök jól érzékeltette a letűnő korok jelenségét. A történet elején, a keresztelőn megjelenő emberek ruháin, viselkedésén és egyéb szembetűnő dolgain keresztül jól látható az átmenet a XVIII. és XIX. század között. Néhányan még a jó öreg rizsporos parókát hordták és vastagon vakolták magukat rizsporral, mások büszkén mutogatták egészséges hajzatukat, hogy mindenkinek világossá tegyék, ők nem szenvednek azoktól a betegségektől, amiket parókákkal volt szokás elrejteni. Olyan korstílusleírásokat tartalmaz a könyv, ami miatt bátran ajánlom mindenkinek, aki ebben a korban játszódó történetet akar írni.
A könyv eleje a Dukay ikrek felcseperedését írja le. Kicsit felháborodtam, hogy az ikrek annyira nem is ikrek, mint amennyire annak kellene lenniük. A jellembeli különbözőségek annyira nem furcsák, de hogy külsőre sem egyeznek, az azért fáj. Hogy lehet az egyik gyerek szőke, kék szemű, amíg a másik barna hajú, szemű?! Én értem, hogy így akarták őket jobban kötni a magyar, illetve osztrák kultúrához, hogy külsőre is jobban passzoljanak az ideálokhoz. Legyen az osztrák szőke, a magyar barna. Oké. De könyörgöm.... IKREK!!! Nem lett volna költőibb az, ha külsőre teljesen megegyeznek, de szellemben mások? Így legalább biológiailag is stimmelt volna a történet.
Mindenesetre jókat kacagtam a két testvéren. Az egyiken legalábbis. A szőke Flexi annyira nem érdekelt, ő túl sznob és unalmas. Dali viszont tök cuki kiskölyök volt. A gyerekkori csínytevéseinek leírása nagyon szórakoztató lett.
A történet kissé elült, amikor felnőtt. Dali most csak egy szoknya után fut. Az annyira már nem érdekes...
Érdekesek ezek a becenevek. Mindkét srácnak valami iszonyat hosszú nevet adtak vagy hat keresztnévvel kutyáról macskáról elnevezve őket. A keresztelőn a keresztszülők adtak nekik egy-egy becenevet. Nem hivatalosan így hívják őket, illetve az író is így emlegeti őket. A jellemükhöz abszolút passzolnak ezek a becenevek.
A kortörténeti leírások alapján a regény nem egy összecsapott fércmű. Kíváncsi lennék, hogy Zilahy Lajos mennyit dolgozott rajta. Jó sokat. Nem kis kutatást igényelhetett. Ügyesen megmutatja a kor társadalomrajzát, mára elavult (örök hálám, miegymás) szokásait az embereken keresztül. Valamiért mindig prűdebbnek gondoltam az akkori embereket. Erre kiderült, hogy nemcsak, hogy nem voltak szemérmesek, hanem egyesek kifejezetten undorítóan viselkedtek. Hogy egyes nemesek mit nem engedtek meg maguknak a szolgálóikkal, jobbágyaikkal szemben! A szerencsétlen csóri szülők se gondoltak bele, hogy mit tesznek a kislányaikkal, amikor a főúr elé tolták, mert az megkívánta szerencsétlen kölyköt. "Főúri kedvét töltötte." És ez nem is volt olyan régen!
Ma ez a szerencsétlen kislány hetente járna pszichológushoz, a szülei, meg a megrontója pedig börtönben csücsülne. Szerencsére. Mit szerencsére! Nem szerencse kérdése, hogy végre megjött az emberek esze! (Na, jó! Az. hogy megjött az eszük, erős túlzás, de lényegesen emberségesebbek, és ilyeneket a törvény már nem enged meg.)
A könyv eddig egy jól összerakott kis mű, gördülékeny, olvasható. Szórakoztatónak is lehet mondani, de nem a letehetetlen kategória. Mindenesetre nem fogok vele annyit szöszölni, mint gondoltam. Ennek kifejezetten örülök.
Aki kedveli az ilyen régi történeteket, annak ez kötelező olvasmány! De nem fogok dolgozatot íratni belőle.
Szóval...
Zilahy Lajos: A Dukay család
Viccesek ezek a nevek. Tele h-val, meg y-nal, hogy még véletlenül se keverjék össze őket parasztokkal. Erről mindig az Arany ember jut az eszembe, ahol a fickó nevét pont ezért változtatták meg. A régi ugyebár túl parasztos volt...
Ebben a könyvben egy nemesi család életét követhetjük nyomon több, mint egy évszázadon keresztül, az ezernyolcszázas évek elejétől nagyjából a második világháborúig. Ebből kifolyólag nincs egy konkrét főszereplő, máskülönben idővel átmenne a sztori valami vámpír-szelem történetbe (egész király lenne).
Megvallom őszintén, rosszabbra számítottam. A szörnyű középiskolai kötelezők miatt él bennem némi előítélet a születésem előtt íródott könyvekkel szemben.
Ki szerette anno a kötelezőket? Emlékszem, az osztályban mindig csak egy-két ember (én mindig benne voltam, ritka kivétel, ha nem) olvasta el ezeket a könyveket, valamivel többen a Kötelezők röviden-t, a többieknek meg tartottunk egy gyors mesedélutánt dolgozat előtt.
Ki nem tette fel még a kérdést, hogy minek olvastatnak velünk ilyeneket?
Aki soha nem szeretett olvasni, az ezután pláne nem fog, aki meg szeretett, az lehet, hogy idegenkedni fog tőle. Mint például én is. A számat húzva nyúltam a mostani könyv után. Az se segített, hogy a három kötet oldalszáma összesen megközelíti a kettőezret.
Fontolgatom, hogy párhuzamosan elkezdek valami mást is olvasni, de akkor ezzel nem fogok úgy haladni, mint ahogy kellene, és a másikba se tudok úgy belemerülni, ahogyan kellene. Ha mégis, az azt jelentené, hogy a Dukay család olvasását felfüggesztettem.
Pedig annyira nem rossz, mint amilyennek gondoltam. Nem túl részletes, mint a korabeli könyvek általában, de nem is nagyon lehetne az tekintve, hogy mekkora időintervallumot ölel fel.
Elvileg a magyar arisztokrácia széthullásának társadalomrajzát óhajtja az író bemutatni. Röpke kétszáz oldal után ez még annyira nem látványos. Annál feltűnőbb a korok változása. Zilahy bácsi tök jól érzékeltette a letűnő korok jelenségét. A történet elején, a keresztelőn megjelenő emberek ruháin, viselkedésén és egyéb szembetűnő dolgain keresztül jól látható az átmenet a XVIII. és XIX. század között. Néhányan még a jó öreg rizsporos parókát hordták és vastagon vakolták magukat rizsporral, mások büszkén mutogatták egészséges hajzatukat, hogy mindenkinek világossá tegyék, ők nem szenvednek azoktól a betegségektől, amiket parókákkal volt szokás elrejteni. Olyan korstílusleírásokat tartalmaz a könyv, ami miatt bátran ajánlom mindenkinek, aki ebben a korban játszódó történetet akar írni.
A könyv eleje a Dukay ikrek felcseperedését írja le. Kicsit felháborodtam, hogy az ikrek annyira nem is ikrek, mint amennyire annak kellene lenniük. A jellembeli különbözőségek annyira nem furcsák, de hogy külsőre sem egyeznek, az azért fáj. Hogy lehet az egyik gyerek szőke, kék szemű, amíg a másik barna hajú, szemű?! Én értem, hogy így akarták őket jobban kötni a magyar, illetve osztrák kultúrához, hogy külsőre is jobban passzoljanak az ideálokhoz. Legyen az osztrák szőke, a magyar barna. Oké. De könyörgöm.... IKREK!!! Nem lett volna költőibb az, ha külsőre teljesen megegyeznek, de szellemben mások? Így legalább biológiailag is stimmelt volna a történet.
Mindenesetre jókat kacagtam a két testvéren. Az egyiken legalábbis. A szőke Flexi annyira nem érdekelt, ő túl sznob és unalmas. Dali viszont tök cuki kiskölyök volt. A gyerekkori csínytevéseinek leírása nagyon szórakoztató lett.
A történet kissé elült, amikor felnőtt. Dali most csak egy szoknya után fut. Az annyira már nem érdekes...
Érdekesek ezek a becenevek. Mindkét srácnak valami iszonyat hosszú nevet adtak vagy hat keresztnévvel kutyáról macskáról elnevezve őket. A keresztelőn a keresztszülők adtak nekik egy-egy becenevet. Nem hivatalosan így hívják őket, illetve az író is így emlegeti őket. A jellemükhöz abszolút passzolnak ezek a becenevek.
A kortörténeti leírások alapján a regény nem egy összecsapott fércmű. Kíváncsi lennék, hogy Zilahy Lajos mennyit dolgozott rajta. Jó sokat. Nem kis kutatást igényelhetett. Ügyesen megmutatja a kor társadalomrajzát, mára elavult (örök hálám, miegymás) szokásait az embereken keresztül. Valamiért mindig prűdebbnek gondoltam az akkori embereket. Erre kiderült, hogy nemcsak, hogy nem voltak szemérmesek, hanem egyesek kifejezetten undorítóan viselkedtek. Hogy egyes nemesek mit nem engedtek meg maguknak a szolgálóikkal, jobbágyaikkal szemben! A szerencsétlen csóri szülők se gondoltak bele, hogy mit tesznek a kislányaikkal, amikor a főúr elé tolták, mert az megkívánta szerencsétlen kölyköt. "Főúri kedvét töltötte." És ez nem is volt olyan régen!
Ma ez a szerencsétlen kislány hetente járna pszichológushoz, a szülei, meg a megrontója pedig börtönben csücsülne. Szerencsére. Mit szerencsére! Nem szerencse kérdése, hogy végre megjött az emberek esze! (Na, jó! Az. hogy megjött az eszük, erős túlzás, de lényegesen emberségesebbek, és ilyeneket a törvény már nem enged meg.)
A könyv eddig egy jól összerakott kis mű, gördülékeny, olvasható. Szórakoztatónak is lehet mondani, de nem a letehetetlen kategória. Mindenesetre nem fogok vele annyit szöszölni, mint gondoltam. Ennek kifejezetten örülök.
Aki kedveli az ilyen régi történeteket, annak ez kötelező olvasmány! De nem fogok dolgozatot íratni belőle.
2014. március 8., szombat
A túl hosszú epilógus
A technika már megint szórakozik velem. A gép úgy döntött, hogy nem fog működni. Mire vinnénk a szervizbe, persze, hogy megjavul! No comment...
Már rég elolvastam az Elveszett lelkek városát. A vége kicsit egyszerű lett. Mégse került bele semmiféle nagyobb gonosz, ami megdobta volna a történetet. Sajnálom, hogy ez a csavar kimaradt.
Clare megoldotta, hogy a két főhősünk egy darabig biztosan ne fekhessenek össze. Most, hogy a józan ész akadályai lehulltak, jött egy fizikai. Nem, mintha én oda, meg vissza lennék a pornográf jelenetekért, csak ez már kezd átmenni prűdségbe. Jace-ről tudjuk, hogy ő már elég aktív ezen a téren... Áh, mindegy! Talán csak azért húzódik ennyire a dolog, hogy öt kötet után is olvashassunk valami újat.
Az utolsó húsz oldal viszont egyáltalán nem tetszett. Mégpedig azért, mert mind a húsz oldal lezárás volt. Húsz oldalas epilógus! Én szerint a rövid, csattanós lezárások híve vagyok, mert egy jó könyv végét is lehet rontani azzal, ha a végét elnyújtják. Túl vagyunk az akción, még fel vagyunk spannolva, csattanós zárás. Szerintem ez a jó receptje a pozitív bevésődésnek. Ha sok-sok oldalon keresztül zárunk valamit, az izgalmak elsikkadnak, túljutunk az élményen, mire elolvasnánk az utolsó mondatot.
A következő könyvről majd később. Így is sokáig fogok róla írni... Bár megsúgom, pozitív csalódás volt. De a második kötet akkor is majd' ezer oldal, b.meg!
Már rég elolvastam az Elveszett lelkek városát. A vége kicsit egyszerű lett. Mégse került bele semmiféle nagyobb gonosz, ami megdobta volna a történetet. Sajnálom, hogy ez a csavar kimaradt.
Clare megoldotta, hogy a két főhősünk egy darabig biztosan ne fekhessenek össze. Most, hogy a józan ész akadályai lehulltak, jött egy fizikai. Nem, mintha én oda, meg vissza lennék a pornográf jelenetekért, csak ez már kezd átmenni prűdségbe. Jace-ről tudjuk, hogy ő már elég aktív ezen a téren... Áh, mindegy! Talán csak azért húzódik ennyire a dolog, hogy öt kötet után is olvashassunk valami újat.
Az utolsó húsz oldal viszont egyáltalán nem tetszett. Mégpedig azért, mert mind a húsz oldal lezárás volt. Húsz oldalas epilógus! Én szerint a rövid, csattanós lezárások híve vagyok, mert egy jó könyv végét is lehet rontani azzal, ha a végét elnyújtják. Túl vagyunk az akción, még fel vagyunk spannolva, csattanós zárás. Szerintem ez a jó receptje a pozitív bevésődésnek. Ha sok-sok oldalon keresztül zárunk valamit, az izgalmak elsikkadnak, túljutunk az élményen, mire elolvasnánk az utolsó mondatot.
A következő könyvről majd később. Így is sokáig fogok róla írni... Bár megsúgom, pozitív csalódás volt. De a második kötet akkor is majd' ezer oldal, b.meg!
2014. március 4., kedd
S/J
Emlékeztek még? Januárban beadtam egy novellát egy pályázatra. Én már alig. Amikor legutóbb rákérdeztek, hogy mi van vele, hirtelen azt se tudtam, hogy milyen pályázatról beszél az illető. Február végére, március elejére ígérték az eredményhirdetést. A február már eltelt, március eleje van. Egy másik pályázó már rá is kérdezett, hogy akkor most mikor is lesz eredmény. Épp negyvenöt perccel ezelőtt. Még nem kapott választ, de remélhetőleg a hozzászólása kicsit megsürgeti a zsűrit. Vagy akárkit, aki az egészért felel.
Tegnap továbbolvastam az Elveszett lelkek városát. Tegnapi írásom abból a szempontból öregbedett, hogy S/J kimutatta a foga fehérjét. Ez persze még nem jelent semmit, mert az írónőtől bármi kitelik, ráadásul meghagyta a lehetőségét annak, hogy a srác végül a jó oldalra áll. Legalábbis ügyesen elrejtette a srác jóvá konvertálásának receptjét a szövegben.
A Sebastian-Jonathan névkavalkádnak is több értelmét látom, mint eddig. A srác komoly identitásválsággal küzd. Van benne jó, őt hívják Sebastiannek. Viszont töménytelen mennyiségű gonosz is van benne, ami nem hogy nem lapul, de erősen dominál. Ő Jonathan.
Nagyjából nyolcvan oldallal a vége előtt letettem a könyvet, hogy tovább tartson. Meg már éjfél elmúlt, és nem akartam túl fáradt lenni ma. (Elvégre még írnom is kell.)
Két lehetséges végkifejletet látok:
Sebastian felemelkedik, átáll a jófiúk táborába. Közben hátrahagy valami nagyobb gonoszt, amit a következő kötetben elpusztítanak.
Jonathan végleg elnyomja magában Sebastiant, és meghal, átadva a helyét a nagyobb gonosznak.
Nem emlékszem, hogy mit olvastam a következő kötetről, de ha Seb az uccsó részben is szerepel, akkor elég egyértelmű.
Vagy én vagyok fantáziátlan, és kapok egy harmadik verziót.
Tegnap továbbolvastam az Elveszett lelkek városát. Tegnapi írásom abból a szempontból öregbedett, hogy S/J kimutatta a foga fehérjét. Ez persze még nem jelent semmit, mert az írónőtől bármi kitelik, ráadásul meghagyta a lehetőségét annak, hogy a srác végül a jó oldalra áll. Legalábbis ügyesen elrejtette a srác jóvá konvertálásának receptjét a szövegben.
A Sebastian-Jonathan névkavalkádnak is több értelmét látom, mint eddig. A srác komoly identitásválsággal küzd. Van benne jó, őt hívják Sebastiannek. Viszont töménytelen mennyiségű gonosz is van benne, ami nem hogy nem lapul, de erősen dominál. Ő Jonathan.
Nagyjából nyolcvan oldallal a vége előtt letettem a könyvet, hogy tovább tartson. Meg már éjfél elmúlt, és nem akartam túl fáradt lenni ma. (Elvégre még írnom is kell.)
Két lehetséges végkifejletet látok:
Sebastian felemelkedik, átáll a jófiúk táborába. Közben hátrahagy valami nagyobb gonoszt, amit a következő kötetben elpusztítanak.
Jonathan végleg elnyomja magában Sebastiant, és meghal, átadva a helyét a nagyobb gonosznak.
Nem emlékszem, hogy mit olvastam a következő kötetről, de ha Seb az uccsó részben is szerepel, akkor elég egyértelmű.
Vagy én vagyok fantáziátlan, és kapok egy harmadik verziót.
2014. március 3., hétfő
Clare és a WTF?!-jei
Elveszett lelkek városa. Itt tartok még mindig. Nem azért, mert olyan rossz, hanem mert nem akarom hamar befejezni. Lehet, hogy én válogatok rosszul, de ritkán kerül ilyen jó könyv a kezembe, nem akarom egyhamar kivégezni. Meg a csuklóm sajdul bele, ha sokáig kell tartanom.
Kislányok és a szüzességük elvesztése. Nem, ez nem random váltás. Még mindig ehhez a könyvhöz kapcsolódik. Sok tiniregény nagy hibája, hogy a főszereplő leányzónak abszolút nincs értékelhető előélete nem csak szexuális téren, de amúgy pérkapcsolati téren se.
Szegény Clary (Csak nekem tűnt fel a hasonlóság közte, meg az írónő között? A nevük csengése: Cassandra CLARE - Clary. Mindketten vörösek, szeplősek, fehér bőrűek... csak néhány száz kiló különbség van közöttük. Erős Marie Sue gyanú!) még életében nem gondolt arra, hogy fiúval legyen így, vagy úgy. Kapásból a nagy Ő-vel indít, Jace-szel, aki viszont már elég tapasztalt...
Szerencsére Clare nem felejtett el ebből konfliktust csinálni. Mások általában megfeledkeznek erről, vagy kifordítják. (Májer néninél jött elő a kifordítás, ahol a szűzleányka mászott rá a pasira, aki hevesen tiltakozott.)
Jace nagyon akarja. Majdnem össze is jön neki, de valami mindig közbe jön. A negyedik kötetben egyszer rájuk nyitottak, egyszer meg majdnem megölte Claryt. Itt egyszer a jelenetet lehetővé tevő dolog fordult át ellehetetlenítő tényezővé, illetve, ami nagyon reális volt: vörös kis csajszink a sarkára állt, és kijelentette, hogy NEM! Lett is belőle vita, mai olyan jóra sikeredett, hogy ha az írónő nem írja le utólag, hogy az vita volt, fel se tűnik.
Nagyjából így olvastam ezt a néhány bekezdést:
Aha... Aha... Aha... "Összekaptak..." - Ja, hogy ez veszekedés akart lenni!
Nem gáz! Ennyi baj legyen!
Van egy momentum, ami az ilyen jellegű jeleneteknél gyakran előfordul. Iszonyat sablon, de mindig jót röhögök rajta:
- Most meg hová mész?
- Beállok a hideg víz alá.
A pajzán témán túllépve:
A még mindig nem tudjuk, hogyan nevezzük egyén: Sebastian/Jonathan.
Gyanítom, ez volt az írónő célja, és ez az a kard, amit legjobban forgat: WTF?!
Az első három kötetnek tudtuk, hogy mi lesz a vége, csak azt nem sejtettük, hogy mi módon lehet kivitelezni. Hogyan lehet azt az oltári nagy csomót kibogozni. WTF?!
Itt? S/J most akkor jó, vagy gonosz? Úgy indultunk, hogy maga a sátán. Most bizonygatják, hogy jót akar. Most tényleg? Vagy nem? De, ha nem ő a gonosz, akkor ki? WTF?!?!!!!! Kiderül a kötet végén, vagy ki kell várnom a következőt?
Nagyjából hasonló kérdéseket tettem fel magamban a most testvérek, vagy nem testvérek - témakörben.
Cassandra Clare és az ő nagy WTF?!-jei. Még a Mi történt Peruban? című könyve is egy nagy WTF?! volt, csak egyéb kérdéskörök nélkül. Vegytiszta WTF?!. A náthától kába agyamnak pont megfelelt.
Pozitív változás - és ezt szerintem már említettem - a többi kötethez képest, hogy egyre több az egyéb nézőpont. Ez kb úgy nézni, hogy amíg Clary intézi a S/J-Jace ügyet, addig a többiek szintén ezt intézik, csak épp közben megidéznek ördögöt-angyalt. Magukra haragítanak minden szervezett közösséget, mennyet, poklot... Jó nagy kupac szart borítanak a saját és a világ fejére.
A végén még ők kerítenek egy főgonoszt a történethez, hogy S/J nyugodtan csatlakozhasson a "jó fiúk táborához".
Kislányok és a szüzességük elvesztése. Nem, ez nem random váltás. Még mindig ehhez a könyvhöz kapcsolódik. Sok tiniregény nagy hibája, hogy a főszereplő leányzónak abszolút nincs értékelhető előélete nem csak szexuális téren, de amúgy pérkapcsolati téren se.
Szegény Clary (Csak nekem tűnt fel a hasonlóság közte, meg az írónő között? A nevük csengése: Cassandra CLARE - Clary. Mindketten vörösek, szeplősek, fehér bőrűek... csak néhány száz kiló különbség van közöttük. Erős Marie Sue gyanú!) még életében nem gondolt arra, hogy fiúval legyen így, vagy úgy. Kapásból a nagy Ő-vel indít, Jace-szel, aki viszont már elég tapasztalt...
Szerencsére Clare nem felejtett el ebből konfliktust csinálni. Mások általában megfeledkeznek erről, vagy kifordítják. (Májer néninél jött elő a kifordítás, ahol a szűzleányka mászott rá a pasira, aki hevesen tiltakozott.)
Jace nagyon akarja. Majdnem össze is jön neki, de valami mindig közbe jön. A negyedik kötetben egyszer rájuk nyitottak, egyszer meg majdnem megölte Claryt. Itt egyszer a jelenetet lehetővé tevő dolog fordult át ellehetetlenítő tényezővé, illetve, ami nagyon reális volt: vörös kis csajszink a sarkára állt, és kijelentette, hogy NEM! Lett is belőle vita, mai olyan jóra sikeredett, hogy ha az írónő nem írja le utólag, hogy az vita volt, fel se tűnik.
Nagyjából így olvastam ezt a néhány bekezdést:
Aha... Aha... Aha... "Összekaptak..." - Ja, hogy ez veszekedés akart lenni!
Nem gáz! Ennyi baj legyen!
Van egy momentum, ami az ilyen jellegű jeleneteknél gyakran előfordul. Iszonyat sablon, de mindig jót röhögök rajta:
- Most meg hová mész?
- Beállok a hideg víz alá.
A pajzán témán túllépve:
A még mindig nem tudjuk, hogyan nevezzük egyén: Sebastian/Jonathan.
Gyanítom, ez volt az írónő célja, és ez az a kard, amit legjobban forgat: WTF?!
Az első három kötetnek tudtuk, hogy mi lesz a vége, csak azt nem sejtettük, hogy mi módon lehet kivitelezni. Hogyan lehet azt az oltári nagy csomót kibogozni. WTF?!
Itt? S/J most akkor jó, vagy gonosz? Úgy indultunk, hogy maga a sátán. Most bizonygatják, hogy jót akar. Most tényleg? Vagy nem? De, ha nem ő a gonosz, akkor ki? WTF?!?!!!!! Kiderül a kötet végén, vagy ki kell várnom a következőt?
Nagyjából hasonló kérdéseket tettem fel magamban a most testvérek, vagy nem testvérek - témakörben.
Cassandra Clare és az ő nagy WTF?!-jei. Még a Mi történt Peruban? című könyve is egy nagy WTF?! volt, csak egyéb kérdéskörök nélkül. Vegytiszta WTF?!. A náthától kába agyamnak pont megfelelt.
Pozitív változás - és ezt szerintem már említettem - a többi kötethez képest, hogy egyre több az egyéb nézőpont. Ez kb úgy nézni, hogy amíg Clary intézi a S/J-Jace ügyet, addig a többiek szintén ezt intézik, csak épp közben megidéznek ördögöt-angyalt. Magukra haragítanak minden szervezett közösséget, mennyet, poklot... Jó nagy kupac szart borítanak a saját és a világ fejére.
A végén még ők kerítenek egy főgonoszt a történethez, hogy S/J nyugodtan csatlakozhasson a "jó fiúk táborához".
2014. március 2., vasárnap
Néhány szó vasárnapra
Azt hiszem, ez várható volt egy ekkora kihagyás után. Az új fejezet a napokban felkerült, de erre konkrétan még nem érkezett semmiféle vélemény. Kicsit szomorú vagyok miatta. A megtekintések száma persze kétség kívül nőtt. Majd... Csak rendszeresítenem kell a frissítéseket.
Ehhez persze írnom kell, hogy legyen mivel frissíteni. Sajnos még nem sikerült összehoznom azt a mennyiséget, amit eddigre terveztem. A fejezet vázlata már megvan, illetve egy kész jelenet már ott figyel a Wordben.
Tekintve, hogy egész délelőtt nem tudtam géphez ülni, olvastam.
Cassandra Claire egy érdekes írónő. Jól ír. Az Elveszett lelkek városa egész jó lett. Sokkal több olyan jelenet került bele, ami nem a főszereplő szemszögéből íródott. Nagyobb hangsúlyt kaptak a mellékszereplők körüli dolgok. Egy ideig ráadásul úgy tűnt, hogy a főhősnő elszökik élete szerelmével, randizgatnak egy hétig, amíg a pereputty jelentéktelenebb része betegre aggódja magát és az életét kockáztatja mindenért, amiért csak lehet.
De nem.
A nagy randizgatás kb egy napig tartott, azután aktivizálta magát. Ez a vörös kis csaj igazán bátor leányzó, nem pedig egy idegesítő kis fruska, mint a romantikus regények főszereplői úgy általában.
Szerencsére az írónő nem sajnálja a főszereplőit.
Jace karakterének javulásának kifejezetten örültem. Nála a leglátványosabb a karakterfejlődés. Az első kötettől kezdve egyre mélyebbre süllyedt az önutálatba. A negyedik könyvre már annyira magába roskadt, hogy szinte fájt olvasni. Az ötödikben végre újra boldog, még ha nem is önmaga. Újra látszik benne valami gondtalanság, ami az első kötet óta kiveszett belőle.
Ehhez persze írnom kell, hogy legyen mivel frissíteni. Sajnos még nem sikerült összehoznom azt a mennyiséget, amit eddigre terveztem. A fejezet vázlata már megvan, illetve egy kész jelenet már ott figyel a Wordben.
Tekintve, hogy egész délelőtt nem tudtam géphez ülni, olvastam.
Cassandra Claire egy érdekes írónő. Jól ír. Az Elveszett lelkek városa egész jó lett. Sokkal több olyan jelenet került bele, ami nem a főszereplő szemszögéből íródott. Nagyobb hangsúlyt kaptak a mellékszereplők körüli dolgok. Egy ideig ráadásul úgy tűnt, hogy a főhősnő elszökik élete szerelmével, randizgatnak egy hétig, amíg a pereputty jelentéktelenebb része betegre aggódja magát és az életét kockáztatja mindenért, amiért csak lehet.
De nem.
A nagy randizgatás kb egy napig tartott, azután aktivizálta magát. Ez a vörös kis csaj igazán bátor leányzó, nem pedig egy idegesítő kis fruska, mint a romantikus regények főszereplői úgy általában.
Szerencsére az írónő nem sajnálja a főszereplőit.
Jace karakterének javulásának kifejezetten örültem. Nála a leglátványosabb a karakterfejlődés. Az első kötettől kezdve egyre mélyebbre süllyedt az önutálatba. A negyedik könyvre már annyira magába roskadt, hogy szinte fájt olvasni. Az ötödikben végre újra boldog, még ha nem is önmaga. Újra látszik benne valami gondtalanság, ami az első kötet óta kiveszett belőle.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)