Mintha éledne a billentyűzetkoptató kedvem. Pötyögtem pár bekezdést a nyolcadik éjhez, bár nem egyszer megtéptem a hajamat. Vázlatolás közben sok jó ötletem támadt, amiket ma már fáradt vagyok kidolgozni.
Az a baj ezekkel a pillanatnyi lendületekkel, hogy alszom rájuk egyet, és eltűnnek.
Mintha a manóim azt mondanák, "Na, jó, dolgozzunk!". Belefognánk a melóba, kezdenének már belendülni, de én közben elfáradok. Lefekszem, ők meg megsértődnek, és másnap reggel fityiszt mutatnak.
Bakker, hat fejezetet egy hét alatt meg lehet írni! Nem értem, mit vacakolok én ezzel ennyit.
Mindegy.
Talán csak elegem lett a tehetetlen Hope-ból, aki csak tűr, és nyafog, de nem tesz semmit. A sok, sok, sok, túl sok gyötrődés közepette nem történik se vele, se körülötte semmi.
Szerencsére most jön valamiféle változás. Ezt a pontot nagyon nehéz összehozni. Talán pont ezért torpantam meg pont itt.
Régen azt hittem, hogy sok szereplővel nagy színtéren nehéz dolgozni, hét fejezettel a hátam mögött kijelenthetem, hogy kevés szereplővel kis színtéren még nehezebb.
Még 45 napom van arra, hogy elkészüljek.
2014. november 16., vasárnap
2014. november 10., hétfő
Csak kiadtam végre...
Öh...
Ezt linkeltem már?
Vigyázz, mit kívánsz!
Hirtelen nem emlékszem, és nincs kedvem visszanézni.
Mostanában az átlagosnál jóval többet gondolok az írásra. Olvastam egyszer egy interjút egy mai íróval, aki már nem meri írónak nevezni magát. Betűhányó kisiparosnak hívja magát, mert nem tetszik neki, hogy minden kezdő, két mondatot leírt emberke (nő, vagy férfi tök mindegy) írónak nevezni magát.
Ilyenkor eszembe jut, hogy én is csak félve nevezem magam írónak, mert csak idén értem el olyan eredményeket, amikre joggal mutogathatnék referenciaként.
Valószínűleg csak azért, mert idén mertem először részt venni pályázaton. (Azóta is nyakra-főre vadászom ezeket a szutykokat, pedig nem is szeretek novellát írni.)
Mi a jó a novellában? Rövid, semmi nem fér bele... Nincs hely karakterfejlődésnek, gyakran a motiváció kifejtésének sem. Az eddig legyártott novellák jó része mind regények, vagy sorozatok lecsupaszított, tömör verziói. Szegény Ziki ezért nem aratott nem rég. Ő a története gerince, én meg mellékszereplőt csináltam belőle. Őrzőről meg ne is beszéljünk. Az a soknak tartott tizenöt oldal a személyiségéhez mérten tavaszi lepkefing.
Naplopó az egyetlen kivétel a sorban. Ő egyetlen novella szereplőjének indult, végül sorozat lett belőle. Én megszerettem a karakterét, még ha a zsűri egyik tagja szerint ellenszenves is.
Oké, elég a dőlt betűből, cikáznak a gondolataim össze-vissza.
Naplopót soha nem akartam megkedveltetni senkivel. Soha egyetlen szereplőt sem akartam megkedveltetni senkivel. Mind olyanok, amilyenek. Egyéniségek. Hogy ki szereti őket, és ki nem, az csak annyira számít, mint egy élő személlyel kapcsolatban.
Senkit se szerethet mindenki, és mindenkit szeret valaki, még akkor is, ha az illető nem tud róla.
A Tizenhárom éjhez képest naplopó első története kifejezetten szalonképes. Még mindig azon agyalok, hogy melyik része szadista. Volt benne négy fejlövés, amiben semmi brutális nincs, néhány vércsík, meg ajtó mögötti sikoltás, mikben szintén semmi brutális nincs... Még egy vértócsát se említettem meg, nem hogy belezést...
Amint kiteszik a novellát, belinkelem ide is, és várom majd a véleményeket. Nagyon kíváncsi lettem. A felmerülő kérdéseket megértem, tényleg túlnőtte a sztori ezt a novellát.
Viszont a bőr lesülne a képemről, ha semmi gondolat nem lenne ebben a történetben. Világ életemben olyat nem adtam ki a kezeim közül, amiben ne lett volna valami mélyebb tartalom. A tíz évesen kitalált történetem ma a lét értelmét boncolgatja, pont az idén összehozott sztoriban ne lenne semmi?
Ma is elcsodálkozom azon, hogy a tartalom nélküli firkálmányok bestsellerek. A kelleténél gyakrabban. Mindössze azért, mert két oldalanként úgy jellemzik a férfi főszereplőt, hogy "tökéletes".
Na, így kell egy szereplőt megszerettetni az olvasóval!
El kell mondani róla, hogy tökéletes.
Onnantól kezdve tök mindegy, hogy az adott karakter nem is karakter, csak valami emberformának leírt Adonisz.
Az írók nem is fáradnak azzal, hogy megdöbbentsék az olvasót. Vigyáznak a lelki világára, és csak szép dolgokat adnak nekik. Happy End-et, meg tökéletes karaktereket. Meg valami esetlen fő karaktert, akinek annyi jelleme sincs, mint egy darab kőnek, csak hogy elég képlékeny legyen ahhoz, hogy az olvasó saját magát képzelhesse a helyébe.
Túl könnyű kihasználni, hogy az átlag ember boldogtalan, és szereti magát boldognak képzelni, vagy egy boldog karakter helyébe képzelni magát.
Ezt már rég ki kellett volna adnom magamból.
A Twilight, Ötven árnyalat, Gyönyörű sorscsapás és társaik szarok!
Ez de jól esett!
Évek óta kikívánkozott már.
Ha valaha úgy jellemeznék egy karaktert, hogy "tökéletes", lőjetek főbe!
Egy jó karaktert akkor is szeretni kell, ha nem ő a világ legfeddhetetlenebb embere. Vagy androidja. Akármije...
Akkor is, ha utálja az embereket.
Meg lehet érteni.
Ezt linkeltem már?
Vigyázz, mit kívánsz!
Hirtelen nem emlékszem, és nincs kedvem visszanézni.
Mostanában az átlagosnál jóval többet gondolok az írásra. Olvastam egyszer egy interjút egy mai íróval, aki már nem meri írónak nevezni magát. Betűhányó kisiparosnak hívja magát, mert nem tetszik neki, hogy minden kezdő, két mondatot leírt emberke (nő, vagy férfi tök mindegy) írónak nevezni magát.
Ilyenkor eszembe jut, hogy én is csak félve nevezem magam írónak, mert csak idén értem el olyan eredményeket, amikre joggal mutogathatnék referenciaként.
Valószínűleg csak azért, mert idén mertem először részt venni pályázaton. (Azóta is nyakra-főre vadászom ezeket a szutykokat, pedig nem is szeretek novellát írni.)
Mi a jó a novellában? Rövid, semmi nem fér bele... Nincs hely karakterfejlődésnek, gyakran a motiváció kifejtésének sem. Az eddig legyártott novellák jó része mind regények, vagy sorozatok lecsupaszított, tömör verziói. Szegény Ziki ezért nem aratott nem rég. Ő a története gerince, én meg mellékszereplőt csináltam belőle. Őrzőről meg ne is beszéljünk. Az a soknak tartott tizenöt oldal a személyiségéhez mérten tavaszi lepkefing.
Naplopó az egyetlen kivétel a sorban. Ő egyetlen novella szereplőjének indult, végül sorozat lett belőle. Én megszerettem a karakterét, még ha a zsűri egyik tagja szerint ellenszenves is.
Oké, elég a dőlt betűből, cikáznak a gondolataim össze-vissza.
Naplopót soha nem akartam megkedveltetni senkivel. Soha egyetlen szereplőt sem akartam megkedveltetni senkivel. Mind olyanok, amilyenek. Egyéniségek. Hogy ki szereti őket, és ki nem, az csak annyira számít, mint egy élő személlyel kapcsolatban.
Senkit se szerethet mindenki, és mindenkit szeret valaki, még akkor is, ha az illető nem tud róla.
A Tizenhárom éjhez képest naplopó első története kifejezetten szalonképes. Még mindig azon agyalok, hogy melyik része szadista. Volt benne négy fejlövés, amiben semmi brutális nincs, néhány vércsík, meg ajtó mögötti sikoltás, mikben szintén semmi brutális nincs... Még egy vértócsát se említettem meg, nem hogy belezést...
Amint kiteszik a novellát, belinkelem ide is, és várom majd a véleményeket. Nagyon kíváncsi lettem. A felmerülő kérdéseket megértem, tényleg túlnőtte a sztori ezt a novellát.
Viszont a bőr lesülne a képemről, ha semmi gondolat nem lenne ebben a történetben. Világ életemben olyat nem adtam ki a kezeim közül, amiben ne lett volna valami mélyebb tartalom. A tíz évesen kitalált történetem ma a lét értelmét boncolgatja, pont az idén összehozott sztoriban ne lenne semmi?
Ma is elcsodálkozom azon, hogy a tartalom nélküli firkálmányok bestsellerek. A kelleténél gyakrabban. Mindössze azért, mert két oldalanként úgy jellemzik a férfi főszereplőt, hogy "tökéletes".
Na, így kell egy szereplőt megszerettetni az olvasóval!
El kell mondani róla, hogy tökéletes.
Onnantól kezdve tök mindegy, hogy az adott karakter nem is karakter, csak valami emberformának leírt Adonisz.
Az írók nem is fáradnak azzal, hogy megdöbbentsék az olvasót. Vigyáznak a lelki világára, és csak szép dolgokat adnak nekik. Happy End-et, meg tökéletes karaktereket. Meg valami esetlen fő karaktert, akinek annyi jelleme sincs, mint egy darab kőnek, csak hogy elég képlékeny legyen ahhoz, hogy az olvasó saját magát képzelhesse a helyébe.
Túl könnyű kihasználni, hogy az átlag ember boldogtalan, és szereti magát boldognak képzelni, vagy egy boldog karakter helyébe képzelni magát.
Ezt már rég ki kellett volna adnom magamból.
A Twilight, Ötven árnyalat, Gyönyörű sorscsapás és társaik szarok!
Ez de jól esett!
Évek óta kikívánkozott már.
Ha valaha úgy jellemeznék egy karaktert, hogy "tökéletes", lőjetek főbe!
Egy jó karaktert akkor is szeretni kell, ha nem ő a világ legfeddhetetlenebb embere. Vagy androidja. Akármije...
Akkor is, ha utálja az embereket.
Meg lehet érteni.
A tervek, meg a tervek
A hétvégén megejtették a Preyer eredményhirdetését. Mázli, hogy nem zarándokoltam fel, ugyanis néhány ponttal sikerült lecsúsznom a dicséretről. Oda se neki! A pontszámok és az értékelés önmagukért beszélnek.
(Az a 72 senkit se tévesszen meg, bőven top 15-ös lettem.)
Három zsűritag értékelt pontilag és szövegesen. Ezekből azt szűrtem le, hogy az egyikkel nem egyezik az ízlésünk, a másik pedig olyan kérdéseket dobott fel, amiket nem jártam rendesen körbe, tehát utánam ordít az a bizonyos előzménytörténet, amibe nem rég belekezdtem.
A harmadik zsűritag véleményére viszont nagyon kíváncsi lettem. Tőle szöveges értékelést nem kaptam, csak maximális pontszámot. Meglátta lényeget? Vagy csak megnevettettem, és így dobott pacsit?
A lényeg, hogy ez a minden előzmény nélkül összekapart firka királyul szerepelt, és arra jutottam, érdemes a világát bővíteni. Már csak a felmerült kérdések megválaszolása érdekében is. Amikor pár hónapja újraolvastam, remegett a kezem a Word után, és gépeltem is pár oldalt. Ahhoz képest, hogy csak egy sztorinak indult... Lehet, olyan sorozat kerekedik belőle, mint a Népek Őréből? (Új Galaxis 22. kötet - amint kiadják végre)
Áh! Annyira nagyszabású biztosan nem lesz. Őrzőt és dinka csapatát nem lehet lepipálni! Főleg Sutyit!
Na, ezeket most félretesszük a jövő évig...
Tizenhárom éj
(Sci-fi novellák után a vámpírhorror regény kicsit éles váltás.)
A tervek szerint a holnapi nap végén ki kellene csúsznia az ujjaim közül a nyolcadik éjnek. Ezután három naponta termelnem kell egy új fejezetet. Igyekszem véresen komolyan venni. (Ez majdnem olyan fárasztó mondat lett, mint az, hogy a bolha szívós egy állat.)
Tegnap felragasztottam a falra négy A/4-es lapot szépen összeillesztve. Felfirkantottam rá mind a tizenhárom fejezetet, és törtem kicsit a fejemet. Sok, még csak az elmémben létező gondolatot sikerült így megfogalmaznom és leírnom. Sokat segített, hogy egyben láttam az egészet, nem kellet lapozgatnom, hogy áttekintsem, és összevessem a fejezeteket.
Illetve gyorsan újraolvastam az első fejezetet. És... JÉZUSOM! Nagyon, de nagyon gyorsan be kell fejeznem a történetet, hogy átírhassam. Egyszerűen nem ismertem magamra. A leíró részek borzalmasan szárazak lettek. Összehasonlítva azzal, amit most Halloweenre írtam, egyenesen katasztrófa.
Igyekszem már ma haladni a nyolcadik fejezettel. Elvileg már előrébb kellene tartanom, csak a Liar Game 2 két új részének letöltésével vacakoltam. (Meg cikkeket gyártottam a főnöknek.)
Munkára fel, ihletmanók!
(Az a 72 senkit se tévesszen meg, bőven top 15-ös lettem.)
Három zsűritag értékelt pontilag és szövegesen. Ezekből azt szűrtem le, hogy az egyikkel nem egyezik az ízlésünk, a másik pedig olyan kérdéseket dobott fel, amiket nem jártam rendesen körbe, tehát utánam ordít az a bizonyos előzménytörténet, amibe nem rég belekezdtem.
A harmadik zsűritag véleményére viszont nagyon kíváncsi lettem. Tőle szöveges értékelést nem kaptam, csak maximális pontszámot. Meglátta lényeget? Vagy csak megnevettettem, és így dobott pacsit?
A lényeg, hogy ez a minden előzmény nélkül összekapart firka királyul szerepelt, és arra jutottam, érdemes a világát bővíteni. Már csak a felmerült kérdések megválaszolása érdekében is. Amikor pár hónapja újraolvastam, remegett a kezem a Word után, és gépeltem is pár oldalt. Ahhoz képest, hogy csak egy sztorinak indult... Lehet, olyan sorozat kerekedik belőle, mint a Népek Őréből? (Új Galaxis 22. kötet - amint kiadják végre)
Áh! Annyira nagyszabású biztosan nem lesz. Őrzőt és dinka csapatát nem lehet lepipálni! Főleg Sutyit!
Na, ezeket most félretesszük a jövő évig...
Tizenhárom éj
(Sci-fi novellák után a vámpírhorror regény kicsit éles váltás.)
A tervek szerint a holnapi nap végén ki kellene csúsznia az ujjaim közül a nyolcadik éjnek. Ezután három naponta termelnem kell egy új fejezetet. Igyekszem véresen komolyan venni. (Ez majdnem olyan fárasztó mondat lett, mint az, hogy a bolha szívós egy állat.)
Tegnap felragasztottam a falra négy A/4-es lapot szépen összeillesztve. Felfirkantottam rá mind a tizenhárom fejezetet, és törtem kicsit a fejemet. Sok, még csak az elmémben létező gondolatot sikerült így megfogalmaznom és leírnom. Sokat segített, hogy egyben láttam az egészet, nem kellet lapozgatnom, hogy áttekintsem, és összevessem a fejezeteket.
Illetve gyorsan újraolvastam az első fejezetet. És... JÉZUSOM! Nagyon, de nagyon gyorsan be kell fejeznem a történetet, hogy átírhassam. Egyszerűen nem ismertem magamra. A leíró részek borzalmasan szárazak lettek. Összehasonlítva azzal, amit most Halloweenre írtam, egyenesen katasztrófa.
Igyekszem már ma haladni a nyolcadik fejezettel. Elvileg már előrébb kellene tartanom, csak a Liar Game 2 két új részének letöltésével vacakoltam. (Meg cikkeket gyártottam a főnöknek.)
Munkára fel, ihletmanók!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)