Húha!

Azt nézem, hogy bejegyzés egy szál se már jó sok hónapja, de látogatók azok vannak. :) Nemsokára Aranymosó. Vagyok olyan ügyes, hogy a regényem két fejezeten áll. A laptopom billentyűzetébe vizet öntöttem, zárlatos lett szegényke. Az asztali gép klaviatúrája meg defektes. Minden az ellen dolgozik, hogy szombatig befejezzem szerencsétlen történetet. Talán jobb is. Hiszen beadhatom most összecsapva, vagy jövőre rendesen kidolgozva. Azért fáj érte a szívem.

De mit aggódom? Most ment ki egy novellám korrektúrája. Egy hónapon belül a kezemben lesz kiadva.

A kisregényem meg átjutott a Fantorzió első körén. Mikuláskor elsőként került ki az első fejezet fele az oldalukra. Ez volt a legtöbb kommentet kapott részlet. Ha elég ügyes voltam, kiadják. És ezt már honorálják is. (Akit érdekel: hatodikai bejegyzés jelszó: kasza, azonosító: wp azonosító jelszava wp Kicsit megbonyolították az elérést, de oda se neki.)

Megjárom a szamárlétrát: novella, kisregény, regény...

A hetes amúgy is királyabb szám. ;)

Szegénykém

"Térdemet a mellkasomhoz húzva lekuporodtam a csapóhíd írisze mellé, fejemet összefűzött karjaimra hajtottam."

Szerencsétlent most úgy megölelném!

Már egy ideje tart a Ceres novellaíró pályázata, és a novellám első tízezer karaktere eddig jól szerepel. A folytatáson dolgozom, és szegény srác egyre elesettebbnek tűnik benne. Elkapott az az úgy megölelgetném érzés, amit nem lehet beteljesíteni, mert szegény Cicafiú nem létezik.

De ez az érzés jó, mert ha kedvelek egy karaktert, könnyen dolgozok vele. Ma is sokat írtam. A második fordulós plusz fele meg lett.

Közben rálestem az Aranymosásra is. Még néhány hét, és kezdődik a következő szakasz, és az én regényem első részlete még mindig nem került ki.

Parázom.

Nosztalgia

Találtam egy elfeledett mappát a külső winyómon. Lapult benne néhány megkezdett írás, úgy nekiesnék mindnek, hogy befejezzem őket! Mintha az olyan egyszerű lenne. Jó volt kicsit nosztalgiázni. Ez például szerintem egy tök érdekes kezdés volt, bár egy-két dolgot még át kell írni benne:

Évezredekig figyeltelek benneteket, és még így se tudtam megmondani, hogy mi lesz a harc vége. Titkon szurkoltam nektek, pedig az Alkotóm pártatlanságra intett. Túl sokáig éltem közöttetek ahhoz, hogy a szenvedéseteket látva semleges maradjak. Időben hosszú, és többnyire eseménytelen utat tettem meg idáig, ezt mind nem mesélném el nektek. A történetet ott kezdem, ahol a végső harc valójában eldőlt.

Sok könyveteket elolvastam már, és így visszagondolva sablonosnak tűnhet, ha azt mondom, hogy Rea átlagos lány volt. Hamar megállt a növésben, így többnyire mindenkire felnézett. Ő maga lepődött meg legjobban, ha meglátta valakinek a feje búbját. Seszínű haja ritkán szabadult ki a copfjából, vagy a hevenyészett kontyából – éppen mihez kapott kedvet. Senki sem vádolhatta soványsággal, és szemmel láthatóan a sportot is messze elkerülte. Mindezzel együtt kövérnek sem mondanám, csak éppen egy kicsit puhának.

A kedvenc kávézójában ült, szomorú, barna szemeivel a kihűlt kávéját bámulta. Néha kavart rajta egyet, de nem kortyolt bele. A tanácstalanság minden erőt kivett belőle.

Sóhajtva pillantott az obszidiánjára, hogy megnézze, barátnője mennyit késett. A kis kőlap jobb felső sarkában pörgő számok szerint egyre többet.

Hosszú, kétségbeesett percek teltek el, mire Tia berontott a hely üvegajtaján. A bájos, göndör, szőke leányzó gyorsan körbepillantott, hogy megkeresse Reát, azután szerzett magának egy kapucsínót, és csatlakozott hozzá.

A szőke lány már alig várta, hogy a kedvese legújabb, szerinte eddigi legromantikusabb gesztusát a legmélyebb részletekig menően elmesélhesse, de látva régi barátnője arcát, inkább csendben maradt. Nagy bajt sejtett, és ahogy Rea nagy nehezen felülemelkedett a rátelepedett csenden, kiderült, jól sejtette.

– Ettől még nem dől össze a világ! Jövőre újra felvételizhetsz.

– Tudom – morogta Rea sírós hangon, miközben azt kívánta, bár tényleg olyan egyszerűen alakulnának a dolgok, ahogyan azt a másik lány látja. – De a ponthatárok mindig ilyen magasak lesznek. Ha be akarok jutni, több pontot kell gyűjtenem. Kellene egy nyelvvizsga, vagy valami, amit beszámíthatnak, de nincs pénzünk tanfolyamokra. Ha nem megyek egyetemre, akkor meg munkát kell találnom, de ilyen semmi végzettséggel, nulla tapasztalattal szerinted ki venne fel?

Kínos, gondolkodó csend telepedett az asztalukra.

– Talán valami kevésbé népszerű szakot kellene választanod… – vonta meg a vállát Tia és arrébb tolta a kiürült bögréjét.

#

Ajj, megint a nagy fa. Harmincezer leütés soknak tűnhet, de nem az.

Agyalok...

Agyalok még azon, hogy melyik írásomnak lehetett még nagyobb visszhangja, de egy se jut eszembe. Mármint kettő történetre emlékszem, ami Őrzőékkel egyenrangú, de az egyik, szegény Naplopó nem aratott akkorát, a generálos cucc meg még rejtve van a nagyközönség előtt, mert antológiába készül bekerülni. Illetve ott van még Dali, de az ő története más közegben lett publikálva, ami kisebb közönséget ért el, kis példányszámban nyomták. Kisebb fantasy novellák voltak még, meg az Istenek bölcsője, de arról azóta nem hallottam, hogy beküldtem. A rémkertes horrornovellám e-könyvben lóg a neten, de szerintem az se jutott el sok emberhez.

Hm...

Lesz itt még munka bőven.

Az a baj, hogy kevés a nagy közönséget elérő felület, én pedig kifutok az időből.

Cuki!

Ez de cuki!

"Takács Alexandra: Majomszármazékkal a világ ellen
Élő, lüktető, aránytartó nyelvi humorral megalkotott sztori. Incifinci életkép egy Őrző (az őrzőség) mindennapjaiból. Élvezetes novella, olyannyira, hogy ha kényszerítenek, akkor sem tudtam volna félbehagyni az olvasást. A narrátor humoros „ki- és beszólásainak” köszönhetően a karakterek ízesek, jól megkülönböztethetők egymástól."

Erre az értékelésre véletlenül bukkantam rá. Ez volt az első pályázatos novellám, és kellemes érzés látni, hogy két év távlatából így visszaköszön. Most kicsit elkezdett hiányozni Őrző, de majd, ha sorra kerül, vele is foglalkozom.

Kicsit meghatódtam.

Így születik nálam egy novella

Elkapott egy hangulat. Úgy éreztem, muszáj egy olyan légkörbe belépős, korrigálunk, vagy meghalunk típusú jelenetet írnom. Ez a rész már megvan, nekem tetszik is, bár a feszültség ábrázolása lehet, hogy nem elég érzékletes. Nagyon húzni viszont nem lehet a szöveget, mert sok mindennek kell beleférnie harmincezer leütésbe úgy, hogy senkinek ne tűnjön fel, hogy ezért az egy jelenetért írtam az egészet. Most forgolódok, hogy hogyan tovább. Azt már tudom, hogy merre van a cél, csak a következő néhány lépés homályos.

 

 Az viszont már biztos, hogy megint eljópofizom a főszereplőt. Ebből nehezen szakadok ki, és tekintve, hogy a humor a legerősebb eszközöm, nem tudom, hogy ez hiba-e. Mintha saját magamat másolnám.

Tegnap elolvastam az egyik régi írásomat. Abból nem teszek fel részletet, mert tényleg nagyon régi, az írástechnikai része kiforratlan, de a karakterek, az események elgondolkodtattak. Tudtam izgalmas, körömrágós jeleneteket írni, és nem jópofi, mégis érdekes karaktereket ábrázolni. Most miért nem megy?

Ziki Evil

XD Ez beteg, de jót nevettem. A három évvel ezelőtti énemnek fura egy humora volt. Sajnos pont a jó rész maradt le:

Az egész úgy kezdődött, hogy kivételesen megpróbáltam jó fej lenni.

            Megtehettem volna, hogy észrevétlen maradok, hazamegyek, és elfelejtem, amit láttam. Ezer, meg egy kifogást ki tudtam volna találni az elfelejtettemtől a kidurrant a nem létező kocsim kerekéig, hogy miért is nem szegődtem a férfi nyomába, hogy videóra vegyem a légyottját.

            Én, barom, mit tettem?

            Szerettem a házasságtöréseket. Többnyire csak ilyen ügyeket vállaltam.

            Magánnyomozóként fogtam a kis kamerámat, a célszemély nyomába szegődtem, és ha mellém pártolt a szerencse, lencsevégre kaptam a légyottját.

            Élvezettel figyeltem a megbízóim arcát, amikor szembesítettem őket ezekkel a felvételekkel. Düh, fájdalom, kétségbeesés és ki tudja, még hány érzelem egyedi kombinációját produkálták, amiket szemtelen mosollyal néztem végig. Kicsit a főállásomra emlékeztetett, csak itt a klienseim később nem rohantak hirtelen jött vallásos indíttatással a templomba gyónni.

            Eleinte azt hittem, ez is egy ilyen meló lesz. Követtem a férfit, aki felszedett egy prostit, elvitte egy motelbe…

            Vetkőzés, kötözés… A fickó lekötözte… A nőt lekötözték… Engem nem kötött le. Ezer ilyet láttam már.

            A szobában álltam láthatatlan harmadikként. Ügyeltem arra, hogy mindig háttal legyek az ablaknak, mert a pályám elején elkövettem azt az orbitális hibát, hogy csak úgy lefilmeztem a jelenetet az ágy végében állva. Lelkesen buzgó mócsingként jobb felvételeket készítettem, mint egy amatőr pornóstáb. A megbízómnak ez persze azonnal szemet szúrt, én pedig sehogyan se tudtam megmagyarázni, hogy a drága férj, és a kedves szerető hogy’ nem láttak meg.

            Egy egész lélekbe került kipucoltatni a nő memóriáját, ráadásul újra le kellett filmeznem a férjét ablakperspektívából mindenféle túlóradíj nélkül.

            Ma már persze nem követtem el ilyen szarvas hibát. Még a földre is leültem, hogy a kamera nagyjából olyan magasságban legyen, mintha az ablak utca felőli oldaláról filmeznék.

            Törökülésbe rendeztem a lábaimat, állítottam a kamera kijelzőjén, megdörzsöltem a viszkető szememet, majd zummoltam, hogy a szereplők arcát később könnyebb legyen kivenni.

            Menet közben állítgattam a képet, mert szerettem minőségi felvételeket készíteni. Ha már a kameraállásokkal nem variálhattam…

            Fényerő…

            Előkerült egy kés.

            Szeretnek játszadozni.

            Túl sötét… Túl világos… Nagj…jából oké… Kontraszt…

            Vér…

            Így elég éles.

            Mi?!

            Tágra nyílt szemekkel kaptam fel a fejemet, hogy a kijelzőn látottakat élőben vegyem szemügyre.

            A fickó épp felhasította a kipeckelt szájú nő hasát.

            Hogy rendesen végiggondoltam-e a dolgot, arra már nem emlékszem. Félredobtam – óvatosan letettem, mert féltettem, de mindegy – a kamerát, és az ágy végébe álltam. Lecsatoltam a csuklópántomat, és láthatóvá tettem magam.

            Nem, azt hiszem, nem gondoltam végig rendesen.

            – Szép, jó estét! – villantottam meg legszélesebb mosolyomat.

            A fickó ijedten fordult hátra. Szemeiben láttam a támadó szándékot, ami, amint megpillantotta a fogaimat, eszeveszett pánikba csapott át, és ahogy volt, egy szál fügefalevél nélkül kirontott a szobából.

            Ne tessék alábecsülni egy őszinte mosoly erejét!

            A nő felé fordultam, aki riadtan, ájuldozva pislogott rám, miközben halkan, kétségbeesetten nyögdécselt a szájába tömött rongycsomóba.

Kommentár

Egy barátnőmnek küldtem át pár novellámat, és ekkor bukkantam rá erre a szösszenetre. Nagy sikert nem arattam vele, és találtam benne pár hibát, de alapjában véve vicces kis cucc. És még valami tanulságféle is került a végére.

Javíthatnám, de nincs kedvem.

A varázsló egy napja

A semmiből teremteni nem lehet, ebből adódóan a mágia is jön valahonnan. A szférában áramlik az úgynevezett asztrálfolyam, amely minden varázslat alapja. Aki ezt az erőt képes megzabolázni, az méltán hívhatja magát varázslónak.

Augustin is eme varázslatos mesterséget űzte, bár nem rítt le róla. Nem viselt se köpenyt, se csúcsos süveget, és a korai időpontra való tekintettel az alsógatyáján kívül más ruhadarabot se. A fiatal, vörös hajú, sápadt, szeplős férfi a takaróját ölelgetve szunyókált fittyet hányva arra, hogy más, normális emberek ilyenkor már régen dolgoztak, vagy az ügyes bajos dolgaikat intézték. Mint például az a nő, aki a varázsló hálószobájának nyitott ajtajában toporgott olyan paprikapiros zavarban, amilyenbe az ember ritkán kerül.

A férfi talán megérzett valamit, vagy közönség nélkül is így tett volna, már sosem derül ki, egyszer csak a másik oldalára fordult, és a csupasz háta és a perverz kisördög mintás alsóval fedett hátsója helyett a lényegi részét mutatta meg a ledermedt vendégének. Augustin résnyire nyitotta a szemét, majd pislogott kettőt, és hirtelen felülve álomittasan meredt a középkorú nőre.

Abban a szent pillanatban a kínos szituáció egyik résztvevője se értette a helyzetet. Végül a hölgy elégelte meg hamarabb az értetlen szemezést, és bocsánatért esedezve kimenekült a folyosóra.

– Lilith – nyögte a férfi fáradtan, megnevezve a helyzet valószínűleges megteremtőjét, és visszadőlt a párnájára.

Csilingelő női kacaj hallatszott odakintről, majd egy fiatalnak látszó, hosszú, sötét hajú, világos szemű, feltűnően kihívó ruhájú nő kukucskált be a hálóba, akinek szépségét akkor is démoninak nevezhetnénk, ha a halántékából kiindulva nem tekergett volna a tarkójáig egy pár fekete szarv.

– Csak egyetlen egy napra megszánnál engem! – morogta Augustin lehunyt szemmel, fáradtan.

– Ne is álmodj róla! – nevetett a démoni segítő, és sejtelmesen mosolyogva átsétált a konyhába.

Augustin minden napja így telt, Lilith, akit a férfi néha találóan mágikus áramszedőnek nevezett, egyetlen alkalmat sem szalasztott el, ha csak egy pillanatra is megkeseríthette a szövetségese éltét.

A varázsló, előre is félve a nap további részétől, kikászálódott az ágyból, felöltözött, és a túl korán érkező kuncsaft után ment, hogy olyan időpontot adjon neki, ami a férfi világában normálisnak számított. Egy délutáni időpontot, amikor is nyugodt körülmények között megbeszélhetik, hogy a hölgy milyen varázslatot óhajtott rendelni, és hogy mennyit kellett fizetnie érte. A nő még örült is, hogy nem azonnal ültek le a munkáról tárgyalni, így otthon kiheverheti a reggeli első találkozás élményét.

Augustin, miután belökte a vendége mögött a bejárati ajtót, egy jó erős feketekávé reményében átcsoszogott a konyhába. A varázsló egy pillanatra megdermedt, ahogy megpillantotta az odabent üldögélő démonnőt, aki gyanús vigyort eresztett meg felé. A férfi paranoiája meghúzta a vészcsengőt, a riasztás hideg borzongás formájában futott végig a hátán. Gyanakvó pillantásokat lövellve Lilith felé, Augustin lassan, óvatosan megközelítette a kávéfőzőt. Az idegességtől remegő kézzel nyúlt a porcelánkanna után, és meglepve tapasztalta, hogy lötyögött benne valami, holott tisztán emlékezett arra, hogy a legutóbbi főzetet az utolsó kortyig megitta.

Lilith kuncogni kezdett, amit Augustin nagyon rühellt, mert jól tudta, hogy a démoni segítő ilyenkor biztosan rosszban sántikált. A férfi egy bombaszakértő óvatosságával tette le a kannát a konyhapultra, és kartávolságra húzódott tőle, hogy még éppen elérje a fedelét.

A démon harsányan felnevetett, jól szórakozott a jeleneten, ahogy a szövetségese az arcát elfordítva hirtelen lekapta a fedelet a kannáról, majd hátraugrott, hogy megmeneküljön egy esetleges robbanástól, ami nem jött.

– Baromi vicces! – csattant fel Augustin, aki bár egy pillanatra megkönnyebbült, a paranoiáját nem kapcsolta ki. A segítője még soha nem főzött neki kávét, meg úgy alapvetően soha semmivel nem kedveskedett a részére, szívatni viszont imádta.

– Jól van – egyenesedett fel a férfi, és megközelítette a lefőzött kávét. – Úgyis rájövök, miben sántikálsz.

Augustin minden mozdulatát kétszer megfontolta, így percekbe telt, mire a feketekávé a csészébe került, de legalább nem botlott csapdába. Eddig.

Lilith kacarászása ördögi mosollyá változott, ahogy a varázsló a cukor után nyúlt.

„Aha, most megfogtalak.” – gondolta Augustin, és inkább a sót vette le a polcról. –„Ezt már egyszer megcsináltad velem.”

A férfi arcán győzedelmes mosoly terült szét Lilith csalódottnak tűnő kifejezése láttán, és diadalittasan kevergette meg az italát, majd belekortyolt, és az egészet a padlóra köpte.

– Lilith! – kiabálta túl a varázsló a démoni segítő eget rengető nevetését.

Augustin, miután kimosta a szájából a sós kávé ízét, és elvégezte az általános, reggeli teendőit, a legrosszabbat remélve lépett be a dolgozószobájába, amire a „szoba” kifejezés nem biztos, hogy helytálló. A férfi a teljes, egybenyitott padlásteret beterítette a varázskellékeivel a korhadt, lakkja vesztett padlótól a csupasz tetőgerendákig. Az ide belépő idegenek egyike se hitte még el, hogy a varázsló ebben a „kuplerájban” bármit is megtalált, pedig ez volt az igazság. A fél tucat nagyméretű íróasztalon felhalmozott tárgyak tudatosan kerültek oda, ahol éppen álltak, a gyakran használt holmik jobban kézre estek, mint a többi. A varázskönyvek külön sarkot kaptak, bár jórészük többnyire csak egyszer látta az oda állított, ma már jócskán foghíjas polcokat.

A varázsló a leggyakrabban használt asztalhoz lépett, és a közepéről arrébb tolt egy lepárlót, amit egy nappal korábban használt, hogy helyet csináljon az új munkájának. Mára ipari mennyiségű sárgaréz amulett gyártását tervezte be, amit egy boszorkánybolt rendelt tőle. A művelet sok varázserőt igényelt, időt és munkát viszont keveset, ezért is kerülhetett előre a napi teendők listáján. Bemelegítésnek jó lesz. De hová lettek a sárgarézlapocskák?

– Lilith! – nyögött fel a férfi megfáradtan. Emlékezett még arra, hogy az amulettek alapanyagát hová tette, és mivel most nem látta ott, csak arra következtethetett, hogy a komisz démoni segítője, aki mindent csinált, csak segíteni nem segített, eltette őket.

Neve hallatán a fiatalnak látszó nő élesen felkacagott, és bekukkantott a padlástérbe.

Kétórányi keresés, szitkozódás, könyörgés, fenyegetőzés és kétségbeesés után Augustin feladta a küzdelmet, és úgy döntött, más munkába kezd, mire Lilith végre úgy döntött, elárulja a sárgarézlapok búvóhelyét.

Percekkel később a varázsló a rézlapokkal beterített asztal fölött állt, arcán egy műteni készülő orvos nyugalma tükröződött. Kezét Lilith felé nyújtotta, aki szó nélkül a jobb szarva után nyúlt, levette a fejéről és átadta a szövetségesének.

Ennyiből állt egy démoni segítő szerepe, ő volt az, aki kapcsolatban állt az asztrálfolyammal, és a mágiával feltöltődött szarvát némi ellenszolgáltatásért cserébe kölcsön adta a varázslónak varázspálca gyanánt.

– Simbalabim – mormolta el Augustin a kedvenc varázsigéjét és a rézlapok felé suhintott, mire egy másik asztalon levő papírtekercs kigyulladt.

– Szép volt zsenikém! – mosolygott Lilith, és a kisujját se mozdította, hogy segítsen a varázslónak a tűzoltásban.

– Fogd be! – morogta a varázsló, és visszatért az amulett készítéshez. – Csavart szarvval nehéz célozni.

– Kend csak rám!

– Kenem is! Simbalabim! – próbálkozott újra a férfi, és a szava nyomán a szomszéd polcon lógó múmiakéz megvonaglott.

– Az „abrakadabra” hatásosabb – vont vállat a démon, majd látva, hogy sikerült tovább bosszantania a varázslót, elmosolyodott.

– Kuss! – fakadt ki Augustin, azután harmadszor is nekiveselkedett a műveletnek, ami ezúttal sikerrel járt. Az amulettek néhány pillanatra felragyogtak jelezve, hogy feltöltődtek mágiával.

Egy gyors, kivételesen zökkenőmentes ebéd után Augustin nekilátott az aznapi második megbízásának. Egy gazda instant esőt kért tőle, hogy a földjeit megöntözhesse vele.

– Simbalabim! – suhintott a varázskörre halmozott összetevők felé, de nem történt semmi.

– Görbe a szarvam, mi? – gúnyolódott Lilith.

– Kuss! – morogta a varázsló, és megrázta a szarvat, hátha úgy sikerül működésre bírnia. Kedvenc varázsigéjét mormolva ismét a kupac felé suhintott, de ezúttal sem történt semmi.

– Mondom én, hogy rossz ez az ige – sóhajtotta a démon. Jól tudta, hogy a folyamatos okoskodásával csak még jobban felbosszantja a varázslót, és ez mulattatta.

– Kuss! – szólt ismét Augustin. A harmadik próbálkozása is sikertelennek bizonyult, ami csak egyet jelenthetett, a szarvból kimerült a mágia. – Rakd töltőre, és add a másikat! – nyújtotta a szarvat a démon felé, aki nem tudta megállni, hogy a csere közben ne kommentáljon.

– Látod, ha megtanulnál célozni, nem merítenéd le egyetlen munka alatt a szarvamat.

– Kuss! – csattant fel a varázsló hevesen. Kezdett betelni nála az aznapi pohár, és jól tudta, hogy a java még csak eztán jön.

A varázslat sikeres végrehajtása után a palackozott esőfelhő az asztalon állt arra várva, hogy a megrendelője másnap érte jöjjön. Lilith közel hajolva méregette a gömbölyű üvegben kavargó szürkeséget.

Augustin a szemben álló íróasztalnál ülve a határidőnaplóját nézegette, hogy megtudja, az aznapi kuncsaftok pontosan mikor érkeznek meg, így nem láthatta, hogy a háta mögött a démoni segítője a nemrég palackozott eső dugójával babrált, majd kieresztett egy kis gomolya szürke felhőt. A határidőnapló lapján egy vízcsepp jelent meg, majd még egy és még egy, majd hirtelen zuhogni kezdett.

– Lilith! – pattant fel az elázott varázsló, de megfordulva sehol sem találta a démonnőt. Idegesen szusszanva nézett körül az esőáztatta padláson, amikor odalent megszólalt a csengő. A férfi szinte fújtatva robogott le a lépcsőn, hogy ajtót nyisson a pont betoppanó kuncsaftoknak, akik a férfi arcát látva egy lépést hátráltak.

– Jöjjenek! – intett nekik Augustin, és minden teketóriázás nélkül a hátsó kertbe vezette őket.

Egy fiatal pár volt a vendége, a friss szülők aggódtak a kétéves csemetéjük miatt, aki egyszerűen nem volt hajlandó megtanulni járni. A pár úgy hallotta, hogy e témában Augustint kellett keresnie, és ami azt illeti, jól informálták őket. A varázsló évekkel ezelőtt varázslattal növesztett a hátsókertben egy lyukas fát, ami köztudottan csodát tett a járni nehezen tanuló gyermekekkel. Csak át kellett emelni a kicsiket a lyukon, és tádám! Már tipegtek is.

A férfi úgy vélte, ez egy könnyű meló lesz aznapra, azt viszont álmában sem gondolta volna, hogy a démoni segítője egy esőfelhőt enged a kert fölé, ami csúszós sártengerré változtatja talajt.

– Mi jöhet még? – tette fel a kérdést Augustin a fürdőszobában, miközben a tükörképét bámulta. Délutánra még maradt egy szellemidézése, amiben Lilithnek a szokásosnál nagyobb szerep jutott, és még hátra volt a napidíj kifizetése is.

Augustin és Lilith a megbeszélt időben a kijelölt útkereszteződésnél vártak. A forgalmat átmenetileg elterelve a kereszteződés közepén egy marhabőrre rajzolt varázskört terítettek ki. A varázsló megfáradtan bámult maga elé azon merengve, hogy mi lesz a segítője következő húzása. Szerencsére a megrendelők hamar megérkeztek, és kezdetét vehette a szeánsz. Lilith a kör közepére állt, és felárról morogva kántálni kezdett.

A szellemidézés zökkenőmentesen zajlott, a kuncsaftok beszélhettek elhunyt szerettükkel, azután fizettek és távoztak. Augustin összeszedegette a holmijait, épp a marhabőrt tekerte fel, amikor Lilith vigyorogva elé állt.

A férfi nyűgösen egyenesedett fel, hogy szembe nézhessen a démonnal, mert sejtette, hogy mit akarhatott tőle.

– Hat óra, ideje kifizetned a napi díjamat.

– Nem kínoztál ma még eleget? – nyögte a varázsló kétségbeesetten.

– Nem – vigyorgott a nő. – Még a perverz kisördögös alsó van rajtad?

A forgalmas tér szélén démonok gyülekeztek, és jobbra-balra gurultak a nevetéstől. Mind a napi munkájuk gyümölcsét élvezték. Velük együtt derült minden arra járó ember, és hálát adott az égnek, amiért nem kötött szerződést a pokol gyermekeivel, és nem lett varázsló. A halhatatlan szörnyek örökké éltek, és nagyon unatkoztak, a szarvukat csakis egyvalamiért adták kölcsön: szórakozásért.

Így eshetett meg, hogy a város legforgalmasabb terének közepén este hat után alsógatyás varázslók tömege járta a kacsatáncot.