Másodjára...

Hivatásos állatvédő létemre most fogom lecsapni a kutyámat. Nem kirántotta a tápkábelt pont akkor, maikor közzé akartam tenni az új bejegyzésemet.

Az önzésről és az önzetlenségről írtam, de már képtelen vagyok felidézni az eredeti írásomat.

Gondoljatok a hősökre. Abszolút önzetlenül cselekednek, mentik az embereket... De mi van a saját életükkel?

Kinek tartozunk inkább az életünkkel? Másoknak, vagy inkább önmagunknak?

A Dukayt olvasva jutott eszembe ez a gondolat. Két szereplő konfliktusba keveredett ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Boldogok lennének együtt, de a férfi egy olyan eszmének akarja áldozni magát, ami nem tűrné meg a házasságukat.

Vagy összeházasodnak, s boldogan élnek együtt, ezzel jól megrugdosva az eszmét, amiben a férfi hitt, vagy továbbélnek boldogtalanul, de a nép meg kapja azt az ébresztőt, amit a férfi szánt nekik.

Nehéz ügy...

Gonosz ihletmanóim az új regényötletem felé mutogatnak, miközben pontosan ezt a kérdéskört susogják a fülembe.

Mit tegyen az a király, aki úgy nőtt fel, hogy teljesen átadta magát a népének. Saját magával nem törődve mindig csak azon töprengett, hogy a háborúk sújtotta világban hogyan védhetné meg az országát.

Végül megtalálja a megoldást. Szögre akasztja a koronáját, hogy inkognitóban megoldja a világ problémáját.

Itt kezdődnek a gondok.

Két évtizednyi önzetlenség után belekóstol az önző világba.

Engedhet-e a csábításnak? Megfeledkezhet-e a népéről?

Elfelejtheti-e, hogy miért hagyta ott a trónt, hogy egy számára kedves embert megmentsen, ezzel semmissé téve minden addigi erőfeszítést, halált és vért?

Nagyon sablonosan hangzik?

Így elsőre talán igen. Talán csak a fejemben levő részletek, és a végkifejlet teszik egyedivé a történetet.

Kár, hogy határozatlan időre félre kell tennem az ötletet. Mire előkerül, lehet, el is felejtem, hogymire akartam kilyukadni.

Mindenesetre felírtam minden ihlető dolgot, kósza gondolatot, ami hangulatba hozott.

A dzsinn temperamentumú ihletmanóim meg bekaphatják!