Bocsánatkéréssel tartozom mindenkinek, aki a Tizenhárom éj folytatását várja, de nem tudok nekiülni az ötödik fejezetnek.
Komisz manóim a Népek Őre című sorozatom főszereplőjének szerepébe kényszerítettek bele. Az eszembe jutott dolgokat addig kell leírnom, amíg még friss az élmény, máskülönben elfelejtem. Jelen pillanatban élesebben látom magam előtt az Avari technológia színtelen szürkeségét, Őrző reménytelenségét, első hónapjait a hajón, mint a vérengző vámpírcsaládot.
Az ötödik éj határidejének igyekszem belőni a jövőhét valamelyik napját. (Tekintve, hogy mindjárt éjfél, talán pontosabb, ha azt írom, hogy ennek a hétnek valamelyik napját.)
Már csak két-három jelenet hiányzik, azok valószínűleg egy ültőben meg lesznek, szóval nem kell aggódni. Ez most nem írói válság, csupán kalandozik a fantáziám.
Az ilyesmi nálam a kelleténél sajnos jóval gyakrabban fordul elő. Ezért mondogatom, hogy múzsa nekem nem jutott ki. Komisz, dzsinn temperamentumú ihletmanókkal vert meg a sors, akik hézagosan dolgoznak, és hajlamosak az aktuálistól eltérő történettel foglalkozni.
Pukkadjatok meg ti lusta dögök! Meglátjátok, megint előkerül a gyorskötöző!
Ez a könyv olyan rossz, hogy már jó. Kajak jól szórakozom a saját reakcióimon. Durván húsz oldallal haladtam előrébb az előző bejegyzés óta, de már ilyenekre bukkantam:
(A megfogalmazást már sikerült figyelmen kívül hagyni.)
Olyan szépen bemutatták a high tech indián nindzsát, hogy kezdtem megkedvelni. Ugrándozott kicsit, azután kettétépte az alakváltó óriáskroki. Szinte már sajnáltam. Olyan frappánsan "cikizte" a társát, hogy komolyan vártam a következő megszólalását.
Erre Xenát megszégyenítő csataordításokkal meglovagolta a krokit, aki hátranyúlt a karmos uszonyával (ne kérdezzétek), és kettétépte, mint ovis a frissen sült kiflit. Ennyit a bőre alá ültetett karbonpáncélról... Vajon garanciás volt?
A belei művészien hullottak a tóba.
Amíg krokikánk szépen átvedlett csontpáncélos macskaszörnnyé, hogy tovább aprítsa a népet, a műindán (!) csajszi nekiállt a tó partján sírdogálni. (Egy szép napon arra ébredt, hogy indián akar lenni. Felvette a Szürke Vidra nevet, plasztikáztatta az arcát, és pigmentekkel töltette fel a bőrét, hogy olyan szép rozsdaszínű legyen.)
Átjutottak a hídon, és megtalálták az a sok-sok opált. Az ausztrál csávó rögtön csorgatta a nyálát, vitt volna mindent, de Samnek csak egy kellett, mert varázserőt érzett benne.
Jött az ovis vita.
- Nekem csak ez az egy kell.
- Hülye vagy, ha mindent viszünk, életünk végéig nyaralhatun Hawaii-on!
- Nekem csak ez az egy kell, de maradj, ha akarsz. Itt hagyunk, aztán majd kijutsz, ha tudsz. Lehet, hogy van még egy krokiszörny...
- Ne hagyjatok itt!
- Szevasz!
- Jó' van na! Összekapkodok párat, aztán jövök... Várjatok!
Fel se tűnt nekik, hogy csiszolt köveket vittek el emelvényekről!
Később kicsorgott a falból valami izé, aminek elvileg őriznie kellett volna a cuccost. Asszem...
Szép nyugisan megállapított, hogy néhány idióta kiengedte a gonosz nemtommicsodát, amit opálokkal zártak el.
Ha egyszer börtönépítésre adom a fejemet, én gyémántból fogom csináltatni a kerítést. Hátha azt is elviszik!
(Vagy, ha már Magyarország, legyen inkább réz.)
Őrszellemecskénk, vagy mit tudom én, micsodánk, kisétált a barlangból. Hátra ment a homokozóba, gyúrt magának egy agyaggalambot (kutyát, de mindegy), és a tolvajok után küldte.
Itt jött egy éles váltás.
Japán csávesz agyal:
Atya, Úr, Isten! Mennem kell a Nagymamához.
A Keresztapa már nem menő.
Ha megint sző, ki fogok akadni.
A Nagymama békésen szövöget a kertben.
Ne! Ha a szövőszékkel csattog, nem tudok koncentrálni. Megesz reggelire! De majd rájövök, hogyan tegyem tönkre egy szép napon!
Szegény Nagymama!
Ráadásul itt volt egy éles váltás, amit a szimpla fantasyhez, VAGY sci-fihez szokott agyam nehezen tudott csak követni:
Az előbb még szellemekről, meg alakváltó gyilkos krokikról, nyomkövető agyaggalambokról beszéltünk, azután Nagymamáék előkapták a tarsolyból a mesterséges intelligenciákat.
Bakker, ha minden húsz oldal után írok egy ilyen bejegyzést, rekordot fogok dönteni. Egy könyvről se rizsáztam még ennyit.
Sejtettem, hogy valami kicsit gagyibb dolog lesz de... Ez?! Ez nem kicsit gagyi. Amatőr létemre minden második mondatba belekötöttem. És ez még csak a megfogalmazás.
Most akkor ez sci-fi, vagy fantasy? Eddig úgy tűnik, hogy mind a kettő.
Shadowrun - Árnyvadász sorozat: Robert N. Charrette - Keresd a magad igazát
Eleve bizonytalan vagyok az ilyen sorozatokkal kapcsolatban, de gondoltam, hátha...
Az első két oldal után kiakasztott.
Csávókám áll a hídon, és nem veszi észre, hogy nagy csobogó hangokkal kiemelkedik a vízből egy krokodilszerű óriás izé. Onnan tudja, hogy valami történt hátul, hogy az előtte álló pasas szemében látja a visszatükröződést.
És elvileg ez egy high tech indián nindzsa, aki minden apró szarságot észrevesz. Vagy csak az apró szarságokat veszi észre? Á, minek figyeljek a nagy dolgokra, észre veszek én minden apró csillogást, abból majd következtetek arra a bazi nagy izére a hátam mögött!
És ez mi:
"Amikor elérte a boltív tetejét, jólesően elmosolyodott, és CIKIZNI kezdte Samet."
Cikizni? Hány éves az író? Tizenkettő?
Az már csak hab a tortán, hogy amit a high tech indián nindzsánk mondott, az nem "cikizés" volt, csak egy szimpla beszólás.
Robert bátyánk szépen sorban leírtra, hogy kik léptek be a barlangba, azután külön kihangsúlyozta, hogy az utolsó ember után már nem jött senki.
Tényleg?!
"Jason lépett át elsőként az akadályon Sam után."
Jason lépett át elsőként az akadályon, DE CSAK SAM UTÁN!!
És társaik. Elképesztő mennyiségű hibát találtam, de felét se fogom felsorolni, mert akkor itt ülnék estig. Bakker, pedig csak a huszadik oldalon tartok.
Pedig olyan cukker képekkel illusztrálták a kis kötetecskét! Ilyet utoljára a népmesés könyvemben láttam nyolcéves koromban.
Na, ne! - felkiáltással nyugtáztam, hogy jól belenyúltam a harmadik kötetbe. Eleinte megfordult a fejemben, hogy ha jó lesz, előkerítem az első kettőt is, de ezek után leshetik!
Arra ébredtem, hogy kiürült a ház. Amíg a többiek megrohamozták a bevásárlóközpontokat, én itthon tébláboltam az üres házban. Fogat mostam, megmelegítettem a maradék kávét, azután leültem egy füzettel a konyhaasztalhoz, hogy az ébredés közben eszembe jutó jeleneteket leírjam.
Év elején írtam egy novellát az Új Galaxis pályázatára. Akik régebb óta követnek, vagy visszaolvastak jó néhány bejegyzést, azok tudják, hogy a Majomszármazékkal a világ ellen című írásom harminckettőből harmadik lett. Az antológia előkészületei, amiben megjelentetik majd, sajnos csúsznak, de ami késik, nem múlik.
Nem tudom, hogy említettem-e már, de az a történet egy már közel tíz éves sorozat első története. A második részhez álmodtam meg most három jelenetet. Tegnap még azon agyaltam, hogy mivel ez egy amolyan háttérprojekt, talán soha nem lesz több egyetlen novellánál, de ma már úgy látom, hogy mégiscsak lesz folytatása.
Közben végiggondoltam, mi mindent csináltam eddig, milyen utat jártam be. Félek, hogy ábrándozó kis senki leszek, aki a saját képzeletében tehetséges író, a valóságban csak egy asztalfiók írkász, aki tévedésben fogja leélni az életét hat macskával, meg egy vén vizslabival.
Elég szerencsétlenül tévelyegtem minden irányban. Folyton azt sulykolták a fejembe, hogy pénzt tanuljak meg keresni. Bármit csinálhatok, csak sokat keressek vele. Egyik szakmásból verődtem a másikba, de egyikben sem tudtam magam elképzelni.
Életem legjobb döntése volt, amikor figyelmen kívül hagyva a jobb kereseti lehetőséget, elvállaltam azt a munkát, amit most is végzek. A sok szabadidő mellett részt vettem egy tréningen, ahol sikerült megdobni az önbizalmamat.
Kb húsz ember előtt kellett felolvasnom a nyertes novellámat, de erről, azt hiszem, már írtam. Megdöbbentem, és meghatódtam, amikor láttam, hogy többeket is érdekelt a dolog.
A tréner egy héttel később megállított az ajtóban, és megkérdezte, hogy a hétvégén is írtam-e.
Ritkán vállaltam fel szemtől szembe, hogy én ilyesmivel is foglalkozom. Nem hittem, hogy ez bárkit is érdekelne. A neten úgy is csak azok bukkannak rá a történetre, akik érdeklődnek az ilyesmi iránt, élesben viszont már más a közönség.
Akkor fogtam bele a Tizenhárom éj című történetbe, így büszkén húztam ki magam: "Igen, a hétvégén is alkottam!"
A mentorom a héten megkérdezte, hogy mi az, amivel igazán szeretnék foglalkozni függetlenül atól, hogy ténylegesen meg lehet-e élni belőle.
Egyetlen dolog kísérte végig az életemet úgy, hogy észre se vettem. Mindig arra koncentráltam, hogy olyan szakmám legyen, ami nem száműz a híd alá. Készültem már fizikusnak, újságírónak, habilitációs kutyakiképzőnek... Az utóbbit nyögtem ki bizonytalanul, mert tekintve, hogy épp egy egyesületet akarunk létrehozni, ez biztosnak tűnt.
A mentorom leintett.
"Ne azt mondd, ami kilátásban van, hanem azt, amivel tényleg szívesen foglalkoznál!"
Kinyögtem, hogy írni szeretnék. Ha padlóra kerültem, ebbe kapaszkodtam. A pozitív visszajelzések mindig mosolyt csaltak az arcomra. Ezen a területen még nem ért csalódás, sőt! Csak ma kétszer hatódtam meg, amikor felnéztem az oldalakra, amikre a történeteimet töltögetem.
Ha nagyon modorosan akarom kifejezni magam: a tanult szakmák elvárásainak tengerében megfulladtam volna, ha az írás mentőövként nem tart fenn a felszínen.
Valószínűleg túl sokat hallgattam a fent belinkelt zenét. Ilyenkor csöpögök, mint a vizes szivacs.
Arra gondoltam, holnap nem megyek el a többiekkel a nagymamámhoz. Éves búcsú, összegyűlik a család anyai ága, hogy szembesítsen azzal, hogy nem feleltem meg az elvárásaiknak. Helyette itthon maradok, hogy a saját elvárásaimnak eleget tegyek, és írjak, vagy legalább egy vázlatot összedobjak a hatodik fejezethez.
Ideje, hogy tudatosan is foglalkozzak az írással, ne csak háttérprogramként fusson, ami csak akkor kerül előtérbe, ha menekülni akarok a valódi világ elől.
Ha nekem tetszik, amit csinálok, akkor biztos akad még a világban olyan elvetemült egyén, akinek szintén bejön. Talán több is. Talán egy nap meglepetés ér, és a kezdeti szkepticizmusomat félresöpri az első saját kötetem.
Ki tudja...
Sutyi és Őrző már aratott az Új Galaxis pályázatán, és kaptak pár oldalt a huszonkettedik kiadásban.
Épp most csuktam be A Dukay család harmadik kötetét. Mindjárt ráteszem a porvédő borítót, azután felkerül a polcra.
Ez a pár oldal már gyorsan elrepült. Nem találtam már annyira vontatottnak, mint az előző kötetet. Többször említettem már, de leírom még egyszer. Lajos bácsi már nagyon végezni akart a művével, ezért begyorsított. Ha az egészet ebben a tempóban írta volna meg, jóval kevesebb morgással olvastam volna.
Majdnem könnyeztem, amikor újra felbukkant Dali, Zeker Andris, meg a harmadik fickó neve. Szép utalás az első kötetre, és a kedvenc szereplőimre.
Zia és Ursi konfliktusa is előkerült a második kötetből. Úgy rémlik, ezt korábban dicsértem. Hazafias kötelességek, vagy család és szerelem. Sajnáltam, hogy egy huszárvágással elintézték az ügyet. Nem ásták alá Ursi munkáját, és a nő is megmaradt. A finisben a kérdés újra előkerült. Meg is lepődtem rajta. Pislogtam kettőt, amikor ráeszméltem, hogy Ursi végül a politikai szerepét választotta, és Ziát a gyerekkel elküldte Amerikába.
Persze, Lajos bácsi úgy gondolta, hogy ez túl szomorú vég egy ilyen hosszú történet végére. Zárójelenetnek megkaptuk egy huszadrangú mellékszereplő újraegyesülését régi nagy szerelmével.
- Da zdravsztvujet! (Remélem, nem írtam el. Kiejteni már meg se próbálom.)
Ezt üvöltözték egymásnak. A hatás majdnem meg volt. Örömteli viszontlátás, visszhangzó barlangfalak... Szinte láttam magam előtt.
Kár, hogy meg kellett törnöm a varázst a guglifordítóval.
Az újságíró leleményes állatfaj volt alig ötven évvel ezelőtt. Valamivel több, mint ötven évvel ezelőtt...
"Nyomdahibákkal" tüntetni a rendszer ellen leleményes, bár kicsit gyerekesnek tűnhet. A nép bizonyára értékelte a német "nagyköpet"-ről írt cikket.
Még mindig a Dukay, de remélhetőleg utoljára.
Az események felgyorsultak, egyre kevesebb felesleges részletet találok a kötetben. Nagyobb és világtörténelmi szempontból fontosabb események kerültek előtérbe. Örülök neki, mert sokkal szívesebben olvasok erről, mint a király után futkosó leányzó ábrándjairól, vagy a megcsalt csajsziról, aki a világ végére száműzve magát várta, hogy a férje érte rohanjon, és bocsánatot kérjen.
A rangok érzékelhetően feloldódtak, mint kockacukor a forró vízben. Az arisztokrácia hanyatlása már a XIX. században játszódó első kötet végén kikukucskált. A másodikban a nemesség még gőgösen tartotta a fejét a hullámok fölé, de a harmadikban már elfáradt, és úgy döntött, tojik az egészre.
Péter nagybácsi felületesen említett halálával végleg kihalt a Dukay család függetlenül attól, hogy a gyerekek még vígan éltek.
Sajnos a lányok akkor se vihetnék tovább a nevet, ha nem polgári férjeket választottak volna maguknak. János gróf (alias Johy) köztudottan meleg, akkor se képviselhetné a családot, ha elsőnek jött volna világra. György gróf (azaz Oszty) elhúzott Amerikába, mint a vadlibák, ráadásul ő is polgári feleséget választott magának.
Aztán ott van még a valódi elsőszülött: Rere. Kicsit autista szegénykém, de kedvelem a krapekot. Groteszk karikatúrája az arisztokrata embernek, és találóan mutatja meg az átlag véleményét a nemességről. A szívembe zártam, amikor lekapta a fejéről a cilindert, és beletojt.
Ma még végigdarálom a hátra levő ötven oldalt, ahol már csak a németellenes mozgalom kapálózik, azután végre új könyvet kezdhetek. Erre pedig szép komótosan ráteszem a védőborítót, és felpakolom két másik társa mellé a polcra, hadd porosodjon békében.
Fura lesz egy történelmi regény után sámánokról, meg átkokról olvasni.
Jelentés:
A Tizenhárom éj ötödik fejezete ma még nem bővült, de a tervek szerint a héten befejezem és felteszem. Tegnap egy ismerősöm megkérdezte, hogy ezután mit fogok csinálni. Szemrebbenés nélkül rávágtam, hogy nekiesek a hatodiknak.
Igyekszem ráállni a minimum heti egy fejezetre. Szurkoljatok, hogy legyen hozzá erőm!
A jó hír, hogy ma írtam. A rossz, hogy nem történetet. A tojásrakó emlősök kerültek terítékre, de csak azért, hogy megdolgozzak a pénzemért. Sok érdekességet megtudtam a kacsacsőrű emlősről és a hangyászsünről, de még nem tudom, hogy ezeket hol tudnám hasznosítani.
Közben belekukkantottam a tavalyi Preyer pályázat legjobbnak ítélt írásaiba. Egyik se kötött le, így inkább csak a kommenteket néztem meg.
Eddig is tudtam, hogy képtelenség olyat írni, ami mindenkinek megfelel, de ezek a kritikák... Az egyikben azt írták, kár, hogy az illető rövid idő alatt csapta össze a művét. Tekintve, hogy én is ezt csináltam, jót nevettem. No problem! Legalább bátor voltam.
A HungaroCon valamikor ősszel lesz, de valahogy egyre kevesebb kedvem van hozzá. Miért ott kell kihirdetni a nyertest?
Hacsak nem küldenek ki még pár helyzetjelentést, simán el fogom felejteni, hogy egyáltalán írtam nekik történetet.Nem is lenne rossz... Egyszer csak megjelenne egy levél a fiókomban: Íme a szakszerű kritika a firkálmányodra. Van hova fejlődnöd...
De, ha mást nem, az eredményhirdetés pontos időpontját el fogják küldeni, szóval esélytelen, hogy legközelebb a kész végeredményt kapjam meg.
Minek kellett egyáltalán szólni, hogy megkezdték a kiértékelést? Már kezdtem megfeledkezni az egészről, most meg már két napja ezen kattogok. Valószínűleg feleslegesen.
Mi lesz, ha nem megyek el az eredményhirdetésre?
Mekkora az esély arra, hogy nyolcvanhétből pont az én írásomat értékeljék?
Vonatozzak fel potyára?
Társasággal még talán...
Olyan soká lesz még! Hacsak nem jelentgetnek kéthetente, addigra hatszor elfelejtem az egészet. Csak most nem tudok lekattanni a témáról.
A Tizenhárom éj ötödig fejezete itt áll megnyitva, de egy büdös sort nem írtam. Sajnálom, de ma semmire nem tudtam rávenni magam. Csak arra, amire feltétlenül muszáj volt. Egy-két fontos dolog még így is kimaradt. Nyomott és fáradt vagyok. Ma már tutira nem fogom befejezni az ötödik éjt. Talán holnap, vagy holnap után.
Utólag kell megtudnom, hogy meghosszabbították a Preyer pályázat leadási határidejét?! Én meg hibásan küldtem be a novellámat?
Mindegy...
Most gyorsan visszaolvastam. Az elütések száma annyira nem durva, bár tudom, hogy korábban már végigfutottam rajta, és javítgattam. Nem emlékszem pontosan, hogy mennyit hibáztam. Mondjuk, az elütés annyira nem gáz, bárkivel előfordul, ez nem olyan dolog, ami levon a történet értékéből, hiszen csak ujjbotlás, nem pedig a tehetségtelenség jele.
Az a néhány szóismétlés már jobban aggaszt. Meg, ahogy elnéztem, néha kifejezést is ismételtem. Hm-hm...
Azért sikerült olyan jól, hogy az antológiába bekerüljön. Optimista vagyok. A történet utolsó mondatától most is kirázott a hideg. Ez mennyire gáz? Olyan, mint amikor az emberek a saját vicceiken röhögnek, miközben a közönség zavartan heherészik.
Az viszont jó pont a pályázatírók számára, hogy e-mailben jelezték, hogy megkezdték az értékelést. Azt is megírták, hogy hány pályamű érkezett be.
Most így belegondolva...
Több, mint nyolcvan írásból kb tíz-tizenöt kerül majd a kötetbe.
Elbizonytalanodtam.
Hát, ha nyomtatásba nem is kerül, AFS-en, Imaginen biztos kapok rá pár sort.
Valójában, mint kiderült, azért is megérte, mert a kiértékelésről elvileg írásban kapok valamiféle jegyzetet. A legutóbbi kiírásukból kiindulva, brutális lesz, de legalább őszinte. Megdobja majd a fejlődésemet.
Be mertem vállalni, na!
Számomra már ez is nagy lépés. Haladok az ostoros bohócom felé.
Elfáradtam. Ilyen későn már nem akarok kávét inni, szóval esélytelen, hogy felpörgessem magamat.
Megnyithatnám a szövegszerkesztőt, hogy kipréseljek magamból néhány sort, de félek, katasztrofálisan sikerülnének.
Imádkozzatok, hogy holnap essen (reggeli, délelőtti időszakban), mert akkor nem kell kimozdulnom itthonról. Ráadásul kiürül a ház, és ilyenkor vagyok a legaktívabb.
Ma reggel az ihletmanóim ott vihorásztak az ágyam támláján tornyosuló könyvek tetején. Úgy néz ki, nagyon
dolgozni akarnak. Ritkán ébredek arra, hogy történeteken agyalok, még ritkábban arra, hogy az aktuálisan írandó cucchoz tartozó jelenetek játszódnak le a fejemben.
Ettől függetlenül ma még egy sort se írtam. Elpunnyadtam, azt se tudom, milyen nap van.
Ráadásul fél perccel ezelőtt sokkolódtam le, amikor a face-en szembe jött velem a cikkem, amit a héten írtam. Itt olvasható. Valaki még like-olta is.
Akit érdekel, ránézhet. A témát kaptam, és hogy a bekezdések miért állnak úgy, mintha a szöveget nyakon öntötték volna abszinttal, azt nem tudom. Mindenesetre fura érzés.
Reggel óta meg van nyitva ez a bejegyzés, de még nem fejeztem be. Most se nagyon tudom, hogy mit írjak. Csak akartam valami életjelet adni. A rendszeres blogolás mintha serkentőleg hatna az egyéb tevékenységeimre, ami nagyon király.
Később, ha eszembe jut valami, lehet, hogy írok még egy bejegyzést. Nem ez lenne az első eset, hogy többször is blogolok egy nap. Eddig napi három a rekord.
Valahogy fel se tűnt. Nikola Tesla életrajza óta nem szenvedtem ennyit egy könyvvel. Jó, oké, ez valójában három könyv, de akkor is...
Valahogy minden kötet valakinek a születésével, gyerekkorával kezdődik. Ezen a téren a harmadik se újított sokat. Mindössze annyi változás történt, hogy kivételesen nem a Dukay família egyik tagjának gyermekkora került terítékre.
Érdekes arról olvasni, hogy a második világháború hogyan indult, és miként gyűrűzött be hozzánk. A család minden vagyonát igyekszik befektetni valamibe - akármibe - csak nehogy a németekhez kerüljön. Ugyan, kit érdekel, ha a vállalkozás valójában idióta és veszteséges!
A történet tudományos része különösen tetszik. Most fedezik fel az atomokat, a bennük rejlő óriási energiát és lehetőségeket. Már fegyverről is beszélnek, és már maga az atombomba név előkerült.
A történelemkönyvek valahogy nem részletezik, hogy a zsidók egy része miként menekült meg a koncentrációs táboroktól. Csak azt sulykolták a fejünkbe, hogy X mennyiségű embert elvittek, és kisütöttek szappannak. Bezzeg az emberi leleményességről, amivel sok zsidó életét megmentették, egy szót sem szóltak. Esetleg a tanárok említettek pár dolgot, de egyébként semmi.
Jó végre az emberek megmentését látni, nem pedig a pusztulásukat. Újabb piros pont a történet javára.
Agyba-főbe dicsérem a tartalmát, mégsem haladok a könyvvel, mi? Kicsit tényleg paradox.
Említettem már, hogy a megfogalmazás szép, de agyzsibbasztóan cirkalmas? Csapongó, túl részletes, unalmas... Oldalakat lehetne kihagyni, és nem maradnánk le semmiről.
És, hogy az írásról is írjak
Szívmelengető látni, ahogy a feltöltött fejezet látogatottsága nő. És nem csak a friss részt nézik, hanem új olvasók is akadtak. Az új kritikákról nem is beszélve.
Új lendületet kaptam a történet folytatásához. A végén kicsit módosítottam, de így jobb lesz. Szerintem legalábbis.
Az ötödik éj már közel egy oldalnál jár, ami nagyon király! Remélem, még a héten sikerül befejeznem.
Az ember akkor jön rá, hogy mennyire céltalan az élete, amikor elé tolnak egy papírt, amire részletesen le kell írnia, hogy mik a céljai az aktuális hónap végéig, a jövő hónap végéig, a rákövetkező hónap végéig, mik az egyéves céljai, mik az ötéves céljai.
A sikeres emberek módszere, hogy leírják a céljaikat. Erre próbálnak inspirálni, de a baj ott kezdődik, hogy a célokat nem elég leírni, tenni is kell érte. Sokat. És akkor még a körülményekről nem is beszéltünk. Mi van, ha valami közbejön? Mi van, ha a céljaink nem csak rajtunk múlnak?
Honnan tudjam, hogy itt leszek-e még öt év múlva?
Honnan tudjam, hogy így fogok-e még gondolkozni öt év múlva?
Öt évvel ezelőtt még fizikusnak készültem.
Két-három éve újságírónak tanultam.
Fél éve habilitációs kutyakiképző tanfolyamra jártam.
Jelenleg állatvédelmi járőr vagyok.
Az egyetlen állandó dolog, ami kis általános iskolás korom óta kísér, az az írás. Azt viszont félek leírni, hogy öt év múlva író leszek, mert nem biztos. Ez nem rajtam múlik, hanem azon, hogy az én ízlésem és stílusom mennyire egyezik a kiadók és az átlag olvasók elvárásaival. Bajos, mert sohasem izgatott, hogy mit akartak mások, és nem úgy írok, hogy az a tömegnek megfeleljen. Ha a történetem nekem tetszik, és mások is szívesen olvassák, az más tészta.
A legfőbb kritikusom én vagyok, elsősorban magamnak írok. Biztos, hogy nem fogok legépelni olyan valamiket, amik nekem nem tetszenek csak azért, mert mások ezt várják tőlem.
Írásból szerintem meg se lehet élni. Nem mintha ezért csinálnám, csak épp a munkával kapcsolatosan kell kitöltenem ezt az izét. Mindig is az agyamra ment a pénz, mint téma, de el kell ismerni, hogy számlák sajnos léteznek, enni meg csak kell.
Mi a bánatot jelent a "spirituális céljaim"?!
Erről nekem kapásból a horoszkópok, meg egyéb bisz-baszok jutottak az eszembe, amik fantasy témának piszok jók, de ezekre alapozni a való életet nem érdemes.
Azt hiszem, lesz pár üres rubrikám...
Célom az elkövetkezendő egy-két napra:
Kiolvasni a Dukayt. (Nem, még nem fejeztem be. De itt van kéznél.)
Megírni a Tizenhárom éj ötödik fejezetének vázlatát.
Megírni, vagy legalábbis elkezdeni az ötödik fejezetet.
Elképesztően jó érzés arra hazaérni, hogy a távollétemben felengedték, amit este felraktam, ráadásul már két kritikát is kaptam. A hatvan megtekintésről nem is beszélve. Ez kb fél nap alatt nem is rossz...
Egyvalami viszont zavar. Nem kaptam hibalistát az elfogadó levélben. Vagy sikerült minden hibát megtalálnom, amikor kijavítottam, vagy csak az adminnak nem volt kedve kiírni őket. Mindegy... Remélem, az előbbi.
Mindenesetre, az ötödik fejezetet igyekszem majd minél előbb hozni. Erre már remélhetőleg nem kell ennyit várni.
Hosszú volt a mai nap. Elfáradtam. Akartam ide írni valamit, de valahogy semmi nem jut az eszembe.
Talán majd holnap.
Ja, igen. Ezt már rég be akartam linkelni ide. Nem fair, hogy az iró oldalakról ide lehet találni, de innen nem lehet eljutni a történetekhez.
Legépeltem azt a mondatot, ami után már tilos fojtatni. Bűn lenne még hozzácsapni azt a pár felesleges sort, amit oda terveztem. Az ember valahogy ösztönösen érzi, hogy hol kell megállni, ilyenkor pedig tilos a józan észre hallgatni, ami az eredeti terveket dugja az orrunk alá, mondván "Hé, itt még lennie kellene pár sornak!".
Ihletmanóim, ti cuki-muki jószágok! Köszi, hogy ilyenkor lefogjátok a kezemet! Tudtok ti, ha akartok!
Meg akkor, ha rákényszerítelek titeket... (Bocsi a gyorskötöző miatt, de hát na!)
Már csak javítgatnom kell. Ahány elütést csináltam ma... Szörnyű! És ezek csak azok voltak, amiket észrevettem. Ki tudja, hány lapul még a szövegben!
Valamiért az a képzet élt bennem, hogy ez a fejezet rövidebb lett, mint az eddigiek, de visszanéztem az előzőek szószámait. Bakker, ebben a történetben eddig ez lett a leghosszabb! Királyság! Nem, mintha erőszakosan törekednék a hosszú fejezetekre, de egyszerűen rühellem az ezer-ezerötszáz szavas kis izéket. Az ember nem igazán tud belemerülni. Meg aztán mi fér bele ezer szóba? Meg amúgy is... Mit össze szoktam nyafogni, amikor lekorlátozzák a novellák szó, illetve karakterszámát! Egy kisregénynél mi mást lehet várni tőlem?
És ez már a történet egyharmada! Valahogy a bűvös negyedeknél mindig megakadtam. Ki tudja, miért... A Bástyák is kb negyedrésznél állt meg. Amint végeztem ezzel a kis kitérővel, azonnal nekiesek annak is. Még idén be akarom fejezni azt is.
Illetve lehet, hogy megpróbálkozom még egy-két pályázattal. Hátha megkedvelem a novellaírást!
Rég írtam már cikket. Fura, hogy olyan kis rövidke. Másfél oldal se lett. Rég gyakoroltam már a szakmámat. Perpillanat nem tudom eldönteni, hogy hiányzott-e, vagy se.A stílusom mindenesetre határozottan a régi. Szórakoztató, bátor és frappáns.
A jegyzetek írását mindig is kedveltem. Ebben a műfajban tudtam mindig legjobban kiélni magam. Olyan szabad szájú és szarkasztikus lehettem, amilyen akartam. Egy sima hírnél ezt nem lehetett megtenni.
Kicsit pihenek. Megpróbálom még ma befejezni a Tizenhárom éj negyedik fejezetét, amivel már régóta adós vagyok. Azután újra átolvasom a cikkemet, mert így frissen szinte lehetetlen kijavítani. Az ember a legtöbb hiba fölött átsiklik, mert túlságosan is jól emlékszik arra, hogy mit akart írni. Miután ezt elfelejtette, külső szemlélőként láthatja a saját írását, és hamarabb észreveszi a nagy lendületben elkövetett hibákat.
Még soha nem írtam cikket iskolapadon kívül. Kicsit izgulok. Ha ez elég jó lett, publikálni fogják.
Ne gondoljatok semmi nagyra. Max egy kis eldugott oldalra, vagy blogra, de már ez is valami.
Kár, hogy csak papíron vagyok újságíró. Nem egy rossz szakma...
Eddig is kedveltem az esőt, és úgy tűnik, ezután még jobban fogom szeretni. A rossz idő miatt itthon kellett maradnom, így legalább lesz időm írogatni, talán még olvasni is.
Tény, hogy tegnap is korábban értem haza, neki ülhettem volna, de úgy néz ki, hiába végzek korán, annyira elfáradok, hogy filmnézésen kívül semmihez sincs erőm. Talán később változni fog.
A korai időpont ellenére egész frissnek érzem magamat, és ez most nem a kávé érdeme. Eddigi rossz hangulatom úgy tűnik, a rossz alvási szokásoknak tudható be. Nyár lévén megint kezdtem felcserélni a nappalokat és az éjszakákat. Hajnali kettőkor feküdtem, és délkörül keltem. (Nálam a tíz óra alvás időnként alapszükséglet.)
És most végre komolyan belevágtam a melóba. Nem alhattam délig, tegnap korán keltem (a késői fekvés ellenére is). Furcsa mód, nem éreztem magam fáradtnak. Még este sem. Pedig három órát bicikliztem! Egyesek talán fintorognak, de ez nekem nagy teljesítmény.
Tizenegykor sikerült magamra parancsolnom, és ágyba bújtam.
Meglepő könnyedséggel ébredtem, készülődtem, de az esős idő közbeszólt.
Kaptam pár itthoni feladatot, de azzal gyorsan végzek. Igazából csak utána kell néznem valaminek, de én stréber leszek, és írok belőle egy rövid esszét.
Meg bele kellene még lapoznom az állatvédelmi törvényekbe is...
Meg kicsit összébb rámolni az asztalomat.
Tevékeny hangulatban vagyok. Szeretek egyedül maradni itthon. Ilyenkor valahogy sokkal aktívabbnak érzem magam. A nyüzsgő család, a feleslegesen ordító tévé, rádió, párbeszédfoszlányok, kattogó klaviatúra a fal túloldalán... Megosztják a figyelmemet. Egyszerűen nem tudok fél füllel nem a család többi tagjára figyelni.
Amikor magamra maradok, jobban tudok koncentrálni. Ki kell használnom az időt.
Már majdnem egy oldalt írtam! Nem sok, ez tény, de az eddigiekhez képest határozott előrelépés. Tudtam én, hogy csak hajat kell mosnom! Kicsit felfrissültem.
Átrendeztem az olvasmánylistámat is. Fintorogva állapítottam meg, hogy a számuk még mindig harminc fölött leledzik, és legalább egy olyan van közöttük, amelyikkel meg fog gyűlni a bajom. Mikorra fogok én ezzel a rengeteg könyvvel végezni?
Ráadásul újabb köteteket néztem ki a neten. Legalább két megjelenés lesz a közeljövőben, amire úgy fogok lecsapni, mint kiéhezett anyatigris a kacsamájpástétomra.
Három kávé után is kótyagos a fejem. Mintha várnék valamire, és addig csak vegetálni tudnék.
Ma írtam pár bekezdést. Egész jók lettek. Igazából csak mennyiséggel van problémám. Hiába kényszerítem magamat, egyszerűen nem megy. Valami hiányzik. Mintha hiába rángatnám a motorcsónakom motorjának indítóját, egyszerűen nem akarna beindulni. Siklatni a csónakomat meg végképp.
Mi a fene ütött belém?
Még étvágyam sincs.
Olvasni sincs kedvem. Pedig tegnap már olyan szépen beindultam. A Dukay első száz oldalán simán átrágtam magamat, ami nem olyan könnyű, mint gondoltam. Hiába érdekes a történet, hiába jók a leírások, valahogy mégis olyan monotonnak és feleslegesnek tűnik.
Szépen látszódik a nemesség hanyatlása, a polgárság felemelkedése, a világháború körüli hangulat... De monoton, és lassú. Túl alapos. Elismerésem az írónak, szépen utánajárt mindennek, de tényleg muszáj volt minden apróságot beleírni?
Kicsit az az érzésem támadt, hogy csak azért lett három kötetes a történet, mert sokallták az ezerplusz oldalt egy könyvnek.
Tegnap olvasás közben azonban már megcsapott a siettetés szaga. A fejezetek rövidültek. Mintha Lajcsi bácsi is megunta volna a saját sztoriját, és belecsapott a lovak közé. Jól tette, máskülönben most nem csak kétszáz olvasatlan oldal várna rám.
Most keltem, a kávémat még meg sem ittam, de már bejegyzést akarok írni. Nem tudom, miért.
Tegnap olvastam egy keveset. A Dukay harmadik kötetével kapcsolatban igazam volt. Tényleg szorosan kötődik a másodikhoz. Tulajdonképpen a folytatása. Akár egyetlen, ezerkettőszáz oldalas regényt is alkothatnának.
Erről egyelőre ennyit. Nem jutottam messzire vele. Meg nem gondolnám, hogy sok újat fog mutatni az előző két könyvhöz képest.
Alig várom, hogy a végére érjek, de ilyen tempó mellett... Hajaj...
Tegnap írtam is pár sort. Tudom, nem sok, de ez is valami. Ahhoz képest, hogy a tegnapi megint egy olyan fejből kibámulós, vegetálva agyalós nap lett, ez egész jó teljesítmény.
Hirtelen azon kaptam magamat, hogy képzeletben az egyik kitalált karakteremmel szemezgettem. Egész élethű lett az arca, az egész személyisége kiült rá. Kár, hogy fejből nem tudok jobban rajzolni, mert a fantáziám egy király rajztudással párosítva nagyon ütős lenne.
Kívülről viszont nagyon furcsán nézhettem ki. A reakcióim gyakran ténylegesen kiülnek az arcomra. Külső szemlélőnek úgy tűnhetett, hogy a füzeteimet és a könyveimet méregetem büszkén, kissé talán kacéran.
A manóim majd megpukkadtak, azt tudom.
Juj, erre most bukkantam rá:
Jelen pillanatban részemről ez a világ legjobb száma. Már elég régóta. Erre kelek reggelente. Minden változatát imádom.
Gyalázat, hogy melyik filmnek lett a végfőcímdala.
Érzem a nyarat. Punnyadok. Ilyenkor semmihez sincs kedvem. Csak ülnék a gépem előtt, és sorozatokat bámulnék. Hűtött vizet iszogatnék. Áttérnék az éjszakai életmódra, amikor átalszom a legforróbb nappali órákat, és kiélem a kreativitásomat éjjel, amikor már nincs olyan meleg.
Kár, hogy holnap reggel jelenésem lesz.
Érdekes, hogy mennyire a bőrömön érzem az évszakot. Valami kavarog a levegőben, de nem tudok nevet adni neki. Csak érzem, hogy más.
A sok szabadidőtől függetlenül valahogy nem a nyár a legtermékenyebb időszakom. Mintha az ihletmanóim ilyenkor hőgutát kapnának, vagy szimplán elmennének nyaralni.
Szinte látom őket, ahogy félholtan heverésznek a kis nyugágyaikban, és pálmalevelekkel legyeztetik magukat. Jégbe hűtött koktélokat szürcsölgetnek, és ha nem muszáj, akkor a fülük botját sem mozdítják.
Úgy megörültem annak, hogy végre a polcra tehettem A Dukay család második kötetét, hogy alig bírtam rátenni a porvédő borítót. Ki is esett a kezemből, egyenesen az alvó kutyám lábára. (Ezt neked a tegnapi tápkábel kirántásért!)
Érdekes olvasmány - majdnem hozzá tettem, hogy kis -, az első kötetet szívből ajánlom bárkinek, akit érdekel a történelem, és kíváncsi egy akkor élő nemesi család szemszögére.
Bevallom, eddig ez a kedvenc kötetem. Dali figurája különösen tetszett. Eleven gyereknek ismertem meg, akinek nem kellett a szomszédba mennie komiszságért. Később ez a hajlama jópofa humorrá érlelődött, ami nem egyszer megnevettetett olvasás közben.
A nemesi erények elkorcsosulása csak a könyv végén jelentkezett.
A második kötetben viszont durván kiteljesedett.
A második kötet teljesen külön áll az elsőtől. Senki nem veszt semmit azzal, ha nem olvassa el.Szinte semmi utalást nem találtam benne, ami az első történetre - mert bizony külön történetként is lehet kezelni. Egyedül egy Adalbert (Dali) nevű elefánt bukkan fel néha, mintha a mai nemesek gúnyt űztek volna elődeikből.
Összehasonlítva a két kötetet, a második nemesei tényleg bohócoknak tűntek az elsők mellett.
Kicsit csalódásnak éreztem, hogy eleinte hősies, bátor, nemes emberekről olvashattam, azután jött a két nemesi leányzó nyáltól csöpögő intrikája.
KILENCSZÁZ oldalban!
Van egy olyan sanda gyanúm, hogy a harmadik kötet szorosan kötődni fog a másodikhoz. Előre is félek.
Épp a Dukayt olvastam. Már csak néhány tíz oldal van hátra a második kötetből.
Érdekes gondolatokat ébresztett bennem néhány bekezdés.
Kinek tartozunk az életünkkel? Magunknak, vagy valami magasabb eszmének?
Komisz ihletmanóim ismét a legújabb regényötletem felé fordítottak ezzel a gondolatmenettel.
Mit tehet a király, aki szögre akasztotta a koronáját, hogy névtelenségbe burkolózva megoldja a világ egyik nagy problémáját? Tudja, hogy egy nap vissza kell térnie, ezért nem alakíthat ki szoros érzelmi kötődést senkivel sem.
Királyként teljesen ki van szolgáltatva népének. Nem házasodhat szerelemből, nem szórakozhat igazán szabadon. Minden percét beárnyékolja az etikett. Írott, íratlan szabályok mondják meg neki, hogy hogyan kell viselkednie.
Hozzászokott már, gyerekkora óta sulykolták belé, hogy a nép az első. A nép jóléte érdekében lépett le, rajtuk akart inkognitóban segíteni, de közben belekóstolt a szabad életbe.
Alkalmazkodott a közemberekhez, átvette a szokásaikat, higiéniai hozzáállásukat (enyhe igénytelenség), nyelvezetüket...
Jól összekuszált magának mindent. És én csak most gondoltam bele, hogy milyen helyzetbe hoztam szerencsétlent.
Újabb mondanivalót nyert ez a szerencsétlen történet, amit félre kell tennem. Féle
Ez volt az, amit eredetileg összehordtam. Itt rántotta ki a kutyám a tápkábelt.
Hivatásos állatvédő létemre most fogom lecsapni a kutyámat. Nem kirántotta a tápkábelt pont akkor, maikor közzé akartam tenni az új bejegyzésemet.
Az önzésről és az önzetlenségről írtam, de már képtelen vagyok felidézni az eredeti írásomat.
Gondoljatok a hősökre. Abszolút önzetlenül cselekednek, mentik az embereket... De mi van a saját életükkel?
Kinek tartozunk inkább az életünkkel? Másoknak, vagy inkább önmagunknak?
A Dukayt olvasva jutott eszembe ez a gondolat. Két szereplő konfliktusba keveredett ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Boldogok lennének együtt, de a férfi egy olyan eszmének akarja áldozni magát, ami nem tűrné meg a házasságukat.
Vagy összeházasodnak, s boldogan élnek együtt, ezzel jól megrugdosva az eszmét, amiben a férfi hitt, vagy továbbélnek boldogtalanul, de a nép meg kapja azt az ébresztőt, amit a férfi szánt nekik.
Nehéz ügy...
Gonosz ihletmanóim az új regényötletem felé mutogatnak, miközben pontosan ezt a kérdéskört susogják a fülembe.
Mit tegyen az a király, aki úgy nőtt fel, hogy teljesen átadta magát a népének. Saját magával nem törődve mindig csak azon töprengett, hogy a háborúk sújtotta világban hogyan védhetné meg az országát.
Végül megtalálja a megoldást. Szögre akasztja a koronáját, hogy inkognitóban megoldja a világ problémáját.
Itt kezdődnek a gondok.
Két évtizednyi önzetlenség után belekóstol az önző világba.
Engedhet-e a csábításnak? Megfeledkezhet-e a népéről?
Elfelejtheti-e, hogy miért hagyta ott a trónt, hogy egy számára kedves embert megmentsen, ezzel semmissé téve minden addigi erőfeszítést, halált és vért?
Nagyon sablonosan hangzik?
Így elsőre talán igen. Talán csak a fejemben levő részletek, és a végkifejlet teszik egyedivé a történetet.
Kár, hogy határozatlan időre félre kell tennem az ötletet. Mire előkerül, lehet, el is felejtem, hogymire akartam kilyukadni.
Mindenesetre felírtam minden ihlető dolgot, kósza gondolatot, ami hangulatba hozott.
A dzsinn temperamentumú ihletmanóim meg bekaphatják!
Megint álomtól kótyagos a fejem. Nem értem, hogy mostanában mi történik velem. Valami sötét, magával ragadó olvasmányra vágyom, de egy sincs soron. Leemeltem a polcról egy régebbi kötetet, ami pont illett a hangulatomhoz, de csak néhány jelenetet olvastam vissza.
Túl sok olvasatlan könyvem van ahhoz, hogy a már kiolvasottakkal foglalkozzak.
A Dukay család második kötetéből már csak alig száz oldal van hátra. De az már napok óta. Olyan nyomasztó örvény kavarog a fejemben, hogy egyszerűen képtelen vagyok befogadni bármit, ami nem odaillő.
Tegnap végre megnéztem a Csodálatos pókembert. A második részből kiindulva, gondoltam, az majd kimozdít.
De nem.
Bántott.
Tény, hogy egy jól sikerült filmet néztem meg, de kapásból kiszúrtam azt az egy, alig néhány másodperces jelenetrészletet, ami még mélyebbre taszított. Megnéztem újra és újra és újra...
Megint sikerült maxon pörgő, érzelmekkel túlfűtött fantáziával elaludnom. Természetes, hogy ismét a bőrömön éreztem az álmom minden egyes mozzanatát.
Ahhoz képest, hogy máskor egyáltalán nem emlékszem az álmaimra, ez most egymás után sorozatban a harmadik ilyen élményem volt.
A baj az, hogy ez az állapot öngerjesztőnek tűnik.
Nincs, ami kimozdítson ebből az örvényből, és csak az köt le, ami táplálja. Olyan ez, mint valami spirál. És pont mostanra kellett időzíteni a hosszú hétvégét!
Írnom kellene, de nem megy. Pedig megígértem.
Ilyen fejjel egyszerűen nem megy.
Megpróbálom rákényszeríteni magamat, a Dukayra. Hátha segít...
Álomtól kótyagos a fejem. Az éjszakai gondolataim lehetnek a ludasok. Egy új történet kezdett el körvonalazódni a fejemben, amit sajnos félre kell majd tennem. A történet utolsó mondatait leírtam. Álltam már fel sírva a gépem mellől írás után, de úgy még nem, hogy az adott történetet valójában még el sem kezdtem megírni.
Maxra járatott fantáziával feküdtem le aludni, aminek néhány túlságosan valószerű álom lett az eredménye. Biztos álmodtatok már ilyet. Amikor a bőrötökön éreztétek a többi szereplő minden érintését, a szituációt átlengő hangulatot, és olyan letaglózva ébredtetek ebből az álomból, mintha kitéptek volna belőletek egy darabot.
Akaratlanul is ezt a darabot keresem minden sarokban, pedig tudom, hogy nem létezik.
Érzem, hogy éhes vagyok, de nem tudok enni.
Nem tudok magammal mit kezdeni.
Igyekszem összeszedni magam, mert írnom kell. Ma ismét számon kérték rajtam az elmaradt fejezeteket. Örülök neki, mert ez visszahozott a valóságba. Többé-kevésbé...
Megnyitottam a negyedik fejezet dokumentumát, de szinte nem is láttam a már kész sorokat. Csak ültem, és bámultam. Kisebb szívrohamot kaptam, amikor anyám beszólt, hogy teregessek ki. Fél percre rá meg kellett kérdeznem, hogy mit is kért tőlem, mert nem jutott az eszembe. Vagy inkább eleve fel se fogtam, hogy mit mondott.
Megtettem, amit kért, de még ez sem térített magamhoz. Csak félig voltam jelen a tűző napon, mintha a testem külön létezett volna tőlem, önállóan cselekedett volna, amíg én a nem létező darabkát kerestem, amit még most is hiányolok magamból.
Úgy néz ki, a balkezes írás megtanulása király ölet volt. Még csak kétszer gyakoroltam, de már érzem, hogy valami változik.
Éjszaka furcsán éreztem magam. Nem értettem, hogy miért. Tudtam, hogy valami más, de képtelen voltam nevet adni neki.
Ma azon kaptam magamat, hogy bal kézzel nyúltam tárgyak után. Bal kézzel tettem a telefont a jobb fülemhez. (Kicsit kitekert póz lett, de furcsamód nem zavart.)
Határozottan érzem, hogy a bal karomat alapvetően elhanyagoltam. Kis, tartós erőfeszítések után hamar elfárad. Mintha más színben is látnám most a világot. Kellemesen furcsa.
A jobb agyfélteke felel a kreativitásért. Leginkább rajzolás terén hangsúlyozzák, de szerintem írásnál is fontos. Tény, hogy az olvasás, a konkrét szavak, a verbalitás balos tulajdonság, de mire megyünk a jó fogalmazókészséggel, ha nincs egy kreatív ötletünk, amit leírhatnánk?
Úgy érzem, egyensúlyban kell lennie a két agyféltekének ahhoz, hogy az ember tényleg jól írjon.
Nyomottnak érzem a fejemet. Írnom kéne, de még a Wordöt se nyitottam meg.
Megpróbáltam ma bal kézzel írni. Állítólag jót tesz az agynak. Arra gondoltam, megtanulom rendesen használni az ügyetlenebb kezemet. Ki tudja, mikor jön még jól. Egyszer, amikor meghúztam a jobb kezemet, és rákényszerültem a balra, rádöbbentem, hogy mekkora veszteség érne, ha elveszíteném a jobbomat. Meg persze, hátha tényleg felfrissül tőle az elmém is.
Egyszerűen semmihez nincs kedvem. Nem tudok mit kezdeni magammal. Arra gondoltam, olvasok egy kicsit. Még csak a könyvet nyitottam ki. Valahogy nehezen veszem rá magamat bármire is.
Nem vagyok magam alatt, szimplán semmihez sincs kedvem. Tipikus leszarom nap ez a mai.
Meglep valakit, ha azt írom, hogy még mindig A Dukay családot olvasom?
Az utóbbi időben nehezen szántam rá magam, hogy a kezembe vegyem, pedig tényleg nem egy rossz könyv. Csak túl hosszú. Testközelbe hozza a történelmet, könnyebb elképzelni az adott kort, amiről éppen ír, csak néha túlságosan is elveszik a részletekben.
Ki a halált érdekel az utolsó kis mellékszereplő háttértörténete?
Ugrálunk a család különböző tagjainak szálai között, egyiket, másikat félretesszük, közben kiderül, hogy az egyik kölök tanára transzvesztita, aztán Hitler elé toljuk az embereket, aztán hazajönnek a galambok...
Kusza, de legalább változatos. Az író gyakran bedob egy ilyen húzást, amire az ember felkapja a fejét.
Nekem meg pont akkor kellett eltennem a könyvet, amikor a tanárbácsi lekapta szintén hímnemű tanítványát.
Hiába, mennem kellett...
Ezek a meghökkentő apróságok mindig új lendületet adnak az olvasáshoz, azután kapunk valami jó hosszú monológot, ami elkedvetlenít.
Nem egy egyszerű olvasmány, az már biztos.
A harmadik kötettel együtt még van nagyjából hatszáz elolvasandó oldalam, mielőtt túllépnék ezen a történeten.
És még írnom is kell.
Hálás vagyok ennek a blognak. Tény, hogy sokat nyafogok, de enélkül a felület nélkül csak fortyognék, még lassabban olvasnék, és az írás se menne úgy.
Egy-két elütés itt-ott. Néhány szóismétlés amott...
Így tessék halogatni a pályázati művek megírását!
Mindegy... Magamnak kijavítgatom. Igaz, hogy másik pályázatra már valószínűleg nem küldhetem el, de feldobom majd valahova. Azért született, hogy az emberek olvassák. Csak kár, hogy meg kell vele várnom az eredményhirdetést. Ami gőzöm sincs, hogy mikor lesz.
Tudja valaki, hogy idén mikor lesz a HungaroCon?
Nekem még arról sincs fogalmam, hogy hogyan jutok fel. Remélem, a barátaim vevők lesznek aznapra egy pesti kirándulásra...
Miért nem lehetett ezt is e-mailben rendezni?
Mindegy. Talán el se megyek. Láttam, hány pályamű volt tavaly, szerintem idén se lesz kevesebb. Ilyenkor apróságokon buknak az alkotások. Tudom, voltam már zsűritag. Bár mi gyerekrajzokat bíráltunk, a lényeg, úgy gondolom, ugyan az.
Most már mindegy...
Aggódni nagyon kár. Innentől kezdve én már nem tehetek semmit. Akár el s felejthetem. Majd utánam hajítanak egy üzenetet, ha akarnak valamit.
Jobb, ha visszatérek a megkezdett írásaimhoz. Azokkal még sok a meló.
Mindig úgy gondoltam, hogy a kész írásokat akár el is lehet felejteni. Meg is lepődöm, ha visszamenőleg kapok valamelyikre véleményt. Az a baj, hogy mivel ezekkel már nincs meló, abszolút nem érdekesek a számomra. Nem érdekel, hogy mi lesz velük.
