Volt mit bepótolni, hát tessék:

Zsong a fejem. Halvány lila gőzöm sincs, hogy meddig olvastam. A Félholtakat pár napja befejeztem. Jó könyv, panasszal kell élnem a kiadó felé, amiért nem folytatta a sorozat kiadását. Tervezték a folytatást, a kötetem hátuljában már ott volt az új rész borítóterve is. Nem tudom, mi történhetett, de remélem, hogy hamarosan észheztérnek.

Az a baj, hogy látszólag ráálltak a romantikus, sokszor pornográf könyvekre. A mai világban jórészt erre van kereslet. Ezekkel vannak tele a könyvesboltok. Kevés közöttük az igazán jó. Én speciel csak egy sorozatot találtam, amit érdemes elolvasni.

Kresley Cole: Halhatatlanok alkonyat után

Jelenleg az utoljára kiadott két kötetet olvasom párhuzamosan. Minden kötet vicces és egyedi. Egy világban játszódik, de a főszereplők és a történet folyton változik. Függetlenül attól, hogy minden könyv megállja a helyét önállóan is, érdemes az elején kezdeni, és sorban elolvasni őket. Az újabb és újabb párosítások mindig szerepelnek valamelyik korábbi kötetben. Egyes történetek valamilyen módon össze is kapcsolódnak. Időben részben, vagy teljesen fedik egymást, utalnak előre, vagy vissza.

A pajzánabb részek erősek, de valahogy mégis mások, mint a más, hasonló témára kiélezett történetek. Hogy mi az, ami miatt az egyetlen olvasható sorozatnak tartom ebben a kategóriában?

1.  Az általánosan elcsépelt elemek értelmes magyarázatot kapnak. A párosítások ténylegesen azért jönnek össze, mert a sors egymásnak rendelte őket. Ez tény. Nem spekuláció, határozott tény. Hogy az illető hím szagról, látványról, kismacskáról ismeri-e fel, fajonként változó, de valóban van, egy előre neki rendelt pár. A férfiak kigyúrtak, minden téren méretesek, jóképűek, két méter körüliek. Mivel nem emberek, elfogadjuk. Egyik se csóró. Aki több száz évig él, előbb, utóbb megtalálja a módját, hogy hogyan gazdagodjon meg a halandók világában.
2. Lehetetlen párosítások. Az még hagyján, hogy a főszereplők soha nem tartoznak egy fajba, többnyire nem ismerik, vagy egyenesen rühellik a másik fajtáját. Az ösztön viszont erős, és bármennyire is próbálnak ellenállni, küzdeni a sorsuk ellen (többnyire a nőre jellemző), végül mégis egymás karjaiban kötnek ki.
3. Női karakterek. A női karakterek KARAKTEREK! Nem omlanak egyből a tökéletes hím karjaiba. Van életük, személyiségük, küldetésük, ami semmilyen módon nem kapcsolódik a nekik rendelt párhoz. A túlságosan segítőkész hímet többnyire igyekeznek is lerázni. Ők nem érzik olyan erősen az összetartozást. Felismerik, de többnyire tiltakoznak ellene. Ők a párosok racionálisabb fele. Tény, hogy kicsik, aranyosak(nak néznek ki), formásak, gyönyörűek, de mivel nem emberek, ez még belefér.
4. Történetek. Ami a legeslegjobban tetszik ebben a sorozatban, hogy minden egyes kötetnek van saját története. A lefestett látványvilág fantasztikus, a főhősöknek valóban meg kell küzdeniük valamivel. Van itt minden, ami csak kell: kincskeresés a világ körül halhatatlan verzióban, túlélés a dzsungelben, a világégés megakadályozása, hatalmi harcok... Az események gördülékenyek, szépen kidolgozottak és nem ordít róluk, hogy csak azért vannak ott, mert a pornográf jeleneteket össze kellett kötni valamivel.
5. Mellékszereplők. Érdemes odafigyelni rájuk, mert bármelyikből lehet főszereplő valamelyik későbbi kötetben. Az írónő őket is szépen kidolgozta. Mindegyiknek van múltja, célja, nem csak arca, hajszíne és kedvenc piája. 

 Egy karakterre külön kitérek. Valószínűleg ő az egyetlen, akiből nem valószínű, hogy valaha is főszereplő lesz. Ha mégis, az lesz az utolsó kötet. Ő Nix, a különböző, burkolt sértéseket takaró epikus nevekkel ellátott jós valkűr. Bolond és feledékeny, nem tudni, hogy csak tetteti, vagy valóban olyan, amilyen. Akarva, akaratlanul is ő rángatja a szálakat, segít a szereplőknek, terelgeti őket. Ő a végzet kardja, jobb, keze, vagy épp maga a Végzet. Nem tudni. De hogy ő az egyik legnagyobb állandó humorforrás, az fix.

Egy nagy problémám van ezekkel a kötetekkel: a fordítás. Nem az írónő hibája, ez tény. A könyveket más-más emberek fordították, így a megnevezések kötetenként eltérőek. A fordítók nemigen vették a fáradtságot, hogy utánajárjanak elődeik munkájának.

Más: Jonathan Stroud - A gólem szeme

Mert párhuzamosan olvasni vicces.

Valójában ezt a könyvet csak azért vettem előre, mert kölcsön kaptam. Ezek sürgősségi listások. Nemsokára végzek is vele. Tény, hogy hosszú, de olyan izgalmas, hogy észre sem veszi az ember.

A Bartimaeus könyvek második kötete. Érdemes belemélyedni a sorozatba, mert izgalmas, akciódús és elgondolkodtató. És Barimaeus is szerepel benne.

Kicsit sötétnek tartom, mert nem jellemzőek rá a pozitív szereplők. Életszerűek, a mondhatom ezt. Mindenki önző, csak magára gondol, nem ringatja az olvasókat egy idilli világ lónyálába.

A történet egy olyan alternatív világban játszódik, ahol a mágusok uralják a világot, központjuk London, világuralomra törnek, és hatalmuk minden forrása egy rahedli kobold, dzsinn és más finomságok A közembereket lenézik, kihasználják. Ez egy erősen korrupt világ. Olyan mint a miénk, csak itt a hatalmat nem pénzben mérik, hanem a birtokolt démonok erejében és az adott mágus tehetségébe, furfangjában.

Már az első kötetben is érezhető volt, hogy valami mocorog a háttérben, és bár lezártnak tűnt, érezhették az olvasók, hogy itt még nincs vége a dolognak.

Izgalmas, fordulatos... Nem akarok lelőni semmit, ezt el kell olvasni. Pont. Aki a Harry Pottert szerette, annak ez is tetszeni fog. Nem azért, mert hasonlít rá (mert nem), csak nagyjából egy szinten van vele.

És a lényeget még meg sem említettem.

Bartimaeus.

Ez a gyönyörű nevű negyedik szintű dzsinn, akinek a nevét még egyszer sem sikerült fejből jól leírnom, egyszerűen fantasztikus. Nem abszolút jó, és nem is abszolút rossz. Önző, mint az összes többi szereplő, de ettől függetlenül bátor, kötelességtudó, ravasz, öreg, beképzelt és nagyszájú. A felelősséget úgy kívánja, mint púpot a hátára, de ha nagyon muszáj, a kezébe veszi az irányítást. És jól csinálja.

Nem azért él túl mindent, mert olyan überhiperszuper erős, szimplán öreg, tapasztalt, találékony és hidegvérű.

Abszolút szerethető.

A beszólásai, kommentjei, előadási stílusa fantasztikusan vicces. Az első kötet fele, és a második egyharmada az ő szemszögéből íródott. A komolynak biztosan nem szánt történetet, amit egy külső szemlélő szárazon is jól elő tudott volna adni, Bartimaeus a maga stílusával különösen élvezetessé tette. Az ember szinte már sírógörcsöt kap, amikor az író átveszi a történetmesélést. (Talán pont azért olvastam ilyen gyorsan. Amikor Bartifiú mesélt, akkor azért olvastam, mert nem tudtam letenni, nem lehetett abbahagyni (...), amikor nem ő mesélt, azért haladtam, mert azt akartam, hogy ő meséljen tovább.)

A lábjegyzetek. Barti (már nem győzöm leírni ezt a nevet), mivel nem ember, párhuzamosan gondolkodik. Mindenről eszébe jut valami, mindenhez van hozzáfűznivalója. Hogyan lehet ezt úgy megjeleníteni, hogy a történetmesélés ne legyen kicsapongó, girbe-gurba, össze-vissza? Lábjegyzetek! Olyan, mint amikor az ember mondja, mondja, mondja, azután eszébe jut valami: ja, és hallottátok azt a viccet, hogy...?

Fáradt fejjel egyelőre ennyire tellett. Talán később a cselekményről is írok valamit, vagy egyebekről, amik kimaradtak, de ilyen ez a fránya kialvatlanság. Még két bögre kávé, és olvasok tovább...

Más:

A fenékbebillenésről már írtam. Most jön az, amikor egy befejezett történet folytatását kérik. Hízelgő. Tényleg. Ha nem épp terméketlen időszakomban kapott volna el, és nem egy olyan történetről lenne szó, ami már abszolút nem az én világom, és szándékosan úgy fejeztem be, hogy ne lehessen folytatni (kinyírtam a főszereplőt, meg minden más saját karaktert, ami elvihetett volna egy saját sztorit a hátán), akkor talán megfontoltam volna. Őszintén sajnálom, hogy vissza kellett utasítanom.

Gatyába kell ráznom magam, és Wordöt nyitni végre.