Félholtak

Az előző könyvre visszatéve, nem volt rossz. Tekintve, hogy nem egy olyan cselekményes történetről beszélünk, aminek van eleje, közepe, vége, az író nem zárta le rendesen. Lett kis végtelen történet jellege. Bár, díjaztam volna, ha a Kukkolda nagyasszonya beváltja a bosszútervét, és tényleg kilakoltatja az utcát. Az egy tényleges lezárás lett volna, de ehelyett megbuggyant, és majommá aszalódott. De tényleg. Banánt majszolt az ablak mellett és a járókelőket dobálta a héjával.Így teltek öreg napjai feltehetően a Nagy Alvásig.

Erről ennyit!

Charlie Huston - Félholtak

Akinek elege van már a romantikus vámpírtörténetekből és valami keményebbre vágyik, annak ez kötelező olvasmány. Nem rég kezdtem, és már a közepén tartok. Kérem, ilyen egy jó könyv!

Elvileg valami vámpíros detektívregény-féleségre számítottam, de a főszereplő munkaköre túl tág ahhoz, hogy magánnyomozónak lehessen hívni. Ő se nevezi magát annak. Csak elvégez munkákat itt-ott. Nyomozás, pénzbehajtás, alkalmi verőlegénykedés... Igyekszik mindenkinek a kedvében járni, hogy ne szívassák meg. Ettől függetlenül mégis megszívatják, de mindegy.

Az író egy kifejezetten érdekes világot hozott össze. A vámpírok klánokba tömörültek, felosztották a várost maguk között, egymás területére csak engedéllyel léphetnek be, bla, bla... Fő vámpírunk persze kívülálló. Sehova se tartozik, de mindenkinek dolgozik, hogy egyik oldalról se harapják fenékbe.

Egy enyhe sablon érezhető benne, de ennyi kell bele, hogy az olvasó könnyebben elhelyezhesse a fejében a világot, meg az eseményeket.

Női főszereplő nincs. Vannak női szereplők, akik többé-kevésbé fontosak, de egyiket se állítanám középpontba. Van egy csapos lány, akivel a főhősünk többé-kevésbé jár, vagy valami hasonló, de eléggé háttérbe szorul, és ez szerintem így van jól.

Az író tudományos oldalról közelítette meg a vámpírokat. A vámpírlétet okozó valami egy vérzabáló vírus, ami mindent elkövet azért, hogy emberi plazmához jusson. Felerősíti a gazdatestet, hogy hatékonyabb vadász legyen, és elegendő mennyiségű kajához jusson. Ha nem látják el üzemanyaggal, hisztizik, megvonja a hatalmat a főbérlőtől, amíg meg nem kapja a napi betevőt. Ha így se jut vérhez, jobban felturbózza szerencsétlen fószert, aki ha élni akar, magába dönt pár liter vért. Ellenkező esetben a vírus őt zabálja meg. A krapek összeaszik, rohamai lesznek, végül kiugranak a szemei a koponyájából és vígan himbálózva hirdetik, hogy a fiúval végzett a vámpír-anorexia.

Jajjj, meg az agyzabáló zombik! Vagy, hogy a Koalíció egyes tagjai meg ne sértődjenek: zombifikációs áldozatok. Ugye milyen szépen hangzik? Kifeküdtem az eszmecserén, amit ezzel kapcsolatban lefojtattak. A főhős vígan lezombizza, hullázza, csoszogózza, agyzabálózza szerencsétleneket, de a haladógondolkodású vámpírok rögvest kijavítvák. Mert szegények csak áldozatopk, nem tehetnek arról, hogy a fél agyukat megették, és már ők se tudnak másra gondolni, csak a finom, puha, cuppanós, zseléállagú szürkeállományra. Szép nevet kell adni nekik, és csak azután lefejezni őket.

A nyelvezet szabad szájú. Na, jó, kifejezetten trágár. De úgyis elegem volt már a cenzúrázott káromkodásokból, erős célzásokból, a virágnyelvek különböző nyelvjárásaiból.

Az egész történet sötét, véres, nyomasztó. A főszereplő stílusa viszont szépen ellensúlyozza. Cinikus, szarkasztikus, amilyennek egy igazi, sablonosan vagány nyomozószerűségnek lennie kell. A beszólások a helyükön vannak, bár fura ezeket egy majd' két méter magas, száz kilo tiszta izom pasi szájába képzelni. Az ilyenek inkább bambán hümmögni szoktak.

Egyelőre ennyi. Kicsit pihenek, azután húzok vissza olvasni, mert ez tényleg egy jó könyv.