Említettem már, hogy olvasás terén belassultam? Valószínűleg ma már be fogom fejezni Ptolemaiosz kapuját. Sőt, biztos. Elérkeztem a fináléhoz és egyszerűen muszáj volt szünetet tartanom, hogy emésszek.
Ptolemaiosz története letaglózott. A kapcsolata a szellemeivel, főleg Bartimaeusszal... A jelleme, lelkesedése... Eszembe jutottak a fizikusok, akikkel eddig volt balszerencsém találkozni. Példát vehetnének erről a karakterről függetlenül attól, hogy csak kitalált.
Amilyen passzív tudok lenni a való világgal kapcsolatban, olyan érzékeny vagyok, ha olvasok, vagy filmet nézek. Itt se bírtam ki. A könnyeimtől alig láttam a lapokat. (Kölcsön könyv lévén rizikós volt a helyzet, de csak nem pöttyöztem össze!) Kicsit félre is kellett tennem. (Talán nem kellett volna aláfestő zene mellett olvasnom, túl jól eltaláltam a megfelelő számot.)
Szeretem az olyan történeteket, ahol a dolgoknak vannak maradandó következményeik. Ettől életszerűbbek, és könnyebb komolyan venni őket. Még akkor is, ha elejétől a végéig poénkodtak benne. Persze, én is sajnálom, hogy a happy and nem annyira happy, mint amennyire lehetne, de akkor meg már nem lenne olyan jó.
A súlyos következmények fontosak. Hegek, elveszett emberek, bármi, ami emlékeztet arra, hogy a világ nem rózsaszín, és nem lehet mindent ép bőrrel megúszni.
Akkor jó egy könyv, ha az érzékenyebb olvasók nem bírják ki nevetés és/vagy könnyek nélkül letenni. Ha hagy valami nyomot maga után. Mondjuk egy foltos oldalt, vagy kidobandó zsebkendőt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése