Ez a hol működik a gép, hol nem dolog egyáltalán nem király.
Szóval...
Zilahy Lajos: A Dukay család
Viccesek ezek a nevek. Tele h-val, meg y-nal, hogy még véletlenül se keverjék össze őket parasztokkal. Erről mindig az Arany ember jut az eszembe, ahol a fickó nevét pont ezért változtatták meg. A régi ugyebár túl parasztos volt...
Ebben a könyvben egy nemesi család életét követhetjük nyomon több, mint egy évszázadon keresztül, az ezernyolcszázas évek elejétől nagyjából a második világháborúig. Ebből kifolyólag nincs egy konkrét főszereplő, máskülönben idővel átmenne a sztori valami vámpír-szelem történetbe (egész király lenne).
Megvallom őszintén, rosszabbra számítottam. A szörnyű középiskolai kötelezők miatt él bennem némi előítélet a születésem előtt íródott könyvekkel szemben.
Ki szerette anno a kötelezőket? Emlékszem, az osztályban mindig csak egy-két ember (én mindig benne voltam, ritka kivétel, ha nem) olvasta el ezeket a könyveket, valamivel többen a Kötelezők röviden-t, a többieknek meg tartottunk egy gyors mesedélutánt dolgozat előtt.
Ki nem tette fel még a kérdést, hogy minek olvastatnak velünk ilyeneket?
Aki soha nem szeretett olvasni, az ezután pláne nem fog, aki meg szeretett, az lehet, hogy idegenkedni fog tőle. Mint például én is. A számat húzva nyúltam a mostani könyv után. Az se segített, hogy a három kötet oldalszáma összesen megközelíti a kettőezret.
Fontolgatom, hogy párhuzamosan elkezdek valami mást is olvasni, de akkor ezzel nem fogok úgy haladni, mint ahogy kellene, és a másikba se tudok úgy belemerülni, ahogyan kellene. Ha mégis, az azt jelentené, hogy a Dukay család olvasását felfüggesztettem.
Pedig annyira nem rossz, mint amilyennek gondoltam. Nem túl részletes, mint a korabeli könyvek általában, de nem is nagyon lehetne az tekintve, hogy mekkora időintervallumot ölel fel.
Elvileg a magyar arisztokrácia széthullásának társadalomrajzát óhajtja az író bemutatni. Röpke kétszáz oldal után ez még annyira nem látványos. Annál feltűnőbb a korok változása. Zilahy bácsi tök jól érzékeltette a letűnő korok jelenségét. A történet elején, a keresztelőn megjelenő emberek ruháin, viselkedésén és egyéb szembetűnő dolgain keresztül jól látható az átmenet a XVIII. és XIX. század között. Néhányan még a jó öreg rizsporos parókát hordták és vastagon vakolták magukat rizsporral, mások büszkén mutogatták egészséges hajzatukat, hogy mindenkinek világossá tegyék, ők nem szenvednek azoktól a betegségektől, amiket parókákkal volt szokás elrejteni. Olyan korstílusleírásokat tartalmaz a könyv, ami miatt bátran ajánlom mindenkinek, aki ebben a korban játszódó történetet akar írni.
A könyv eleje a Dukay ikrek felcseperedését írja le. Kicsit felháborodtam, hogy az ikrek annyira nem is ikrek, mint amennyire annak kellene lenniük. A jellembeli különbözőségek annyira nem furcsák, de hogy külsőre sem egyeznek, az azért fáj. Hogy lehet az egyik gyerek szőke, kék szemű, amíg a másik barna hajú, szemű?! Én értem, hogy így akarták őket jobban kötni a magyar, illetve osztrák kultúrához, hogy külsőre is jobban passzoljanak az ideálokhoz. Legyen az osztrák szőke, a magyar barna. Oké. De könyörgöm.... IKREK!!! Nem lett volna költőibb az, ha külsőre teljesen megegyeznek, de szellemben mások? Így legalább biológiailag is stimmelt volna a történet.
Mindenesetre jókat kacagtam a két testvéren. Az egyiken legalábbis. A szőke Flexi annyira nem érdekelt, ő túl sznob és unalmas. Dali viszont tök cuki kiskölyök volt. A gyerekkori csínytevéseinek leírása nagyon szórakoztató lett.
A történet kissé elült, amikor felnőtt. Dali most csak egy szoknya után fut. Az annyira már nem érdekes...
Érdekesek ezek a becenevek. Mindkét srácnak valami iszonyat hosszú nevet adtak vagy hat keresztnévvel kutyáról macskáról elnevezve őket. A keresztelőn a keresztszülők adtak nekik egy-egy becenevet. Nem hivatalosan így hívják őket, illetve az író is így emlegeti őket. A jellemükhöz abszolút passzolnak ezek a becenevek.
A kortörténeti leírások alapján a regény nem egy összecsapott fércmű. Kíváncsi lennék, hogy Zilahy Lajos mennyit dolgozott rajta. Jó sokat. Nem kis kutatást igényelhetett. Ügyesen megmutatja a kor társadalomrajzát, mára elavult (örök hálám, miegymás) szokásait az embereken keresztül. Valamiért mindig prűdebbnek gondoltam az akkori embereket. Erre kiderült, hogy nemcsak, hogy nem voltak szemérmesek, hanem egyesek kifejezetten undorítóan viselkedtek. Hogy egyes nemesek mit nem engedtek meg maguknak a szolgálóikkal, jobbágyaikkal szemben! A szerencsétlen csóri szülők se gondoltak bele, hogy mit tesznek a kislányaikkal, amikor a főúr elé tolták, mert az megkívánta szerencsétlen kölyköt. "Főúri kedvét töltötte." És ez nem is volt olyan régen!
Ma ez a szerencsétlen kislány hetente járna pszichológushoz, a szülei, meg a megrontója pedig börtönben csücsülne. Szerencsére. Mit szerencsére! Nem szerencse kérdése, hogy végre megjött az emberek esze! (Na, jó! Az. hogy megjött az eszük, erős túlzás, de lényegesen emberségesebbek, és ilyeneket a törvény már nem enged meg.)
A könyv eddig egy jól összerakott kis mű, gördülékeny, olvasható. Szórakoztatónak is lehet mondani, de nem a letehetetlen kategória. Mindenesetre nem fogok vele annyit szöszölni, mint gondoltam. Ennek kifejezetten örülök.
Aki kedveli az ilyen régi történeteket, annak ez kötelező olvasmány! De nem fogok dolgozatot íratni belőle.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése