A varázsló egy napja

A semmiből teremteni nem lehet, ebből adódóan a mágia is jön valahonnan. A szférában áramlik az úgynevezett asztrálfolyam, amely minden varázslat alapja. Aki ezt az erőt képes megzabolázni, az méltán hívhatja magát varázslónak.

Augustin is eme varázslatos mesterséget űzte, bár nem rítt le róla. Nem viselt se köpenyt, se csúcsos süveget, és a korai időpontra való tekintettel az alsógatyáján kívül más ruhadarabot se. A fiatal, vörös hajú, sápadt, szeplős férfi a takaróját ölelgetve szunyókált fittyet hányva arra, hogy más, normális emberek ilyenkor már régen dolgoztak, vagy az ügyes bajos dolgaikat intézték. Mint például az a nő, aki a varázsló hálószobájának nyitott ajtajában toporgott olyan paprikapiros zavarban, amilyenbe az ember ritkán kerül.

A férfi talán megérzett valamit, vagy közönség nélkül is így tett volna, már sosem derül ki, egyszer csak a másik oldalára fordult, és a csupasz háta és a perverz kisördög mintás alsóval fedett hátsója helyett a lényegi részét mutatta meg a ledermedt vendégének. Augustin résnyire nyitotta a szemét, majd pislogott kettőt, és hirtelen felülve álomittasan meredt a középkorú nőre.

Abban a szent pillanatban a kínos szituáció egyik résztvevője se értette a helyzetet. Végül a hölgy elégelte meg hamarabb az értetlen szemezést, és bocsánatért esedezve kimenekült a folyosóra.

– Lilith – nyögte a férfi fáradtan, megnevezve a helyzet valószínűleges megteremtőjét, és visszadőlt a párnájára.

Csilingelő női kacaj hallatszott odakintről, majd egy fiatalnak látszó, hosszú, sötét hajú, világos szemű, feltűnően kihívó ruhájú nő kukucskált be a hálóba, akinek szépségét akkor is démoninak nevezhetnénk, ha a halántékából kiindulva nem tekergett volna a tarkójáig egy pár fekete szarv.

– Csak egyetlen egy napra megszánnál engem! – morogta Augustin lehunyt szemmel, fáradtan.

– Ne is álmodj róla! – nevetett a démoni segítő, és sejtelmesen mosolyogva átsétált a konyhába.

Augustin minden napja így telt, Lilith, akit a férfi néha találóan mágikus áramszedőnek nevezett, egyetlen alkalmat sem szalasztott el, ha csak egy pillanatra is megkeseríthette a szövetségese éltét.

A varázsló, előre is félve a nap további részétől, kikászálódott az ágyból, felöltözött, és a túl korán érkező kuncsaft után ment, hogy olyan időpontot adjon neki, ami a férfi világában normálisnak számított. Egy délutáni időpontot, amikor is nyugodt körülmények között megbeszélhetik, hogy a hölgy milyen varázslatot óhajtott rendelni, és hogy mennyit kellett fizetnie érte. A nő még örült is, hogy nem azonnal ültek le a munkáról tárgyalni, így otthon kiheverheti a reggeli első találkozás élményét.

Augustin, miután belökte a vendége mögött a bejárati ajtót, egy jó erős feketekávé reményében átcsoszogott a konyhába. A varázsló egy pillanatra megdermedt, ahogy megpillantotta az odabent üldögélő démonnőt, aki gyanús vigyort eresztett meg felé. A férfi paranoiája meghúzta a vészcsengőt, a riasztás hideg borzongás formájában futott végig a hátán. Gyanakvó pillantásokat lövellve Lilith felé, Augustin lassan, óvatosan megközelítette a kávéfőzőt. Az idegességtől remegő kézzel nyúlt a porcelánkanna után, és meglepve tapasztalta, hogy lötyögött benne valami, holott tisztán emlékezett arra, hogy a legutóbbi főzetet az utolsó kortyig megitta.

Lilith kuncogni kezdett, amit Augustin nagyon rühellt, mert jól tudta, hogy a démoni segítő ilyenkor biztosan rosszban sántikált. A férfi egy bombaszakértő óvatosságával tette le a kannát a konyhapultra, és kartávolságra húzódott tőle, hogy még éppen elérje a fedelét.

A démon harsányan felnevetett, jól szórakozott a jeleneten, ahogy a szövetségese az arcát elfordítva hirtelen lekapta a fedelet a kannáról, majd hátraugrott, hogy megmeneküljön egy esetleges robbanástól, ami nem jött.

– Baromi vicces! – csattant fel Augustin, aki bár egy pillanatra megkönnyebbült, a paranoiáját nem kapcsolta ki. A segítője még soha nem főzött neki kávét, meg úgy alapvetően soha semmivel nem kedveskedett a részére, szívatni viszont imádta.

– Jól van – egyenesedett fel a férfi, és megközelítette a lefőzött kávét. – Úgyis rájövök, miben sántikálsz.

Augustin minden mozdulatát kétszer megfontolta, így percekbe telt, mire a feketekávé a csészébe került, de legalább nem botlott csapdába. Eddig.

Lilith kacarászása ördögi mosollyá változott, ahogy a varázsló a cukor után nyúlt.

„Aha, most megfogtalak.” – gondolta Augustin, és inkább a sót vette le a polcról. –„Ezt már egyszer megcsináltad velem.”

A férfi arcán győzedelmes mosoly terült szét Lilith csalódottnak tűnő kifejezése láttán, és diadalittasan kevergette meg az italát, majd belekortyolt, és az egészet a padlóra köpte.

– Lilith! – kiabálta túl a varázsló a démoni segítő eget rengető nevetését.

Augustin, miután kimosta a szájából a sós kávé ízét, és elvégezte az általános, reggeli teendőit, a legrosszabbat remélve lépett be a dolgozószobájába, amire a „szoba” kifejezés nem biztos, hogy helytálló. A férfi a teljes, egybenyitott padlásteret beterítette a varázskellékeivel a korhadt, lakkja vesztett padlótól a csupasz tetőgerendákig. Az ide belépő idegenek egyike se hitte még el, hogy a varázsló ebben a „kuplerájban” bármit is megtalált, pedig ez volt az igazság. A fél tucat nagyméretű íróasztalon felhalmozott tárgyak tudatosan kerültek oda, ahol éppen álltak, a gyakran használt holmik jobban kézre estek, mint a többi. A varázskönyvek külön sarkot kaptak, bár jórészük többnyire csak egyszer látta az oda állított, ma már jócskán foghíjas polcokat.

A varázsló a leggyakrabban használt asztalhoz lépett, és a közepéről arrébb tolt egy lepárlót, amit egy nappal korábban használt, hogy helyet csináljon az új munkájának. Mára ipari mennyiségű sárgaréz amulett gyártását tervezte be, amit egy boszorkánybolt rendelt tőle. A művelet sok varázserőt igényelt, időt és munkát viszont keveset, ezért is kerülhetett előre a napi teendők listáján. Bemelegítésnek jó lesz. De hová lettek a sárgarézlapocskák?

– Lilith! – nyögött fel a férfi megfáradtan. Emlékezett még arra, hogy az amulettek alapanyagát hová tette, és mivel most nem látta ott, csak arra következtethetett, hogy a komisz démoni segítője, aki mindent csinált, csak segíteni nem segített, eltette őket.

Neve hallatán a fiatalnak látszó nő élesen felkacagott, és bekukkantott a padlástérbe.

Kétórányi keresés, szitkozódás, könyörgés, fenyegetőzés és kétségbeesés után Augustin feladta a küzdelmet, és úgy döntött, más munkába kezd, mire Lilith végre úgy döntött, elárulja a sárgarézlapok búvóhelyét.

Percekkel később a varázsló a rézlapokkal beterített asztal fölött állt, arcán egy műteni készülő orvos nyugalma tükröződött. Kezét Lilith felé nyújtotta, aki szó nélkül a jobb szarva után nyúlt, levette a fejéről és átadta a szövetségesének.

Ennyiből állt egy démoni segítő szerepe, ő volt az, aki kapcsolatban állt az asztrálfolyammal, és a mágiával feltöltődött szarvát némi ellenszolgáltatásért cserébe kölcsön adta a varázslónak varázspálca gyanánt.

– Simbalabim – mormolta el Augustin a kedvenc varázsigéjét és a rézlapok felé suhintott, mire egy másik asztalon levő papírtekercs kigyulladt.

– Szép volt zsenikém! – mosolygott Lilith, és a kisujját se mozdította, hogy segítsen a varázslónak a tűzoltásban.

– Fogd be! – morogta a varázsló, és visszatért az amulett készítéshez. – Csavart szarvval nehéz célozni.

– Kend csak rám!

– Kenem is! Simbalabim! – próbálkozott újra a férfi, és a szava nyomán a szomszéd polcon lógó múmiakéz megvonaglott.

– Az „abrakadabra” hatásosabb – vont vállat a démon, majd látva, hogy sikerült tovább bosszantania a varázslót, elmosolyodott.

– Kuss! – fakadt ki Augustin, azután harmadszor is nekiveselkedett a műveletnek, ami ezúttal sikerrel járt. Az amulettek néhány pillanatra felragyogtak jelezve, hogy feltöltődtek mágiával.

Egy gyors, kivételesen zökkenőmentes ebéd után Augustin nekilátott az aznapi második megbízásának. Egy gazda instant esőt kért tőle, hogy a földjeit megöntözhesse vele.

– Simbalabim! – suhintott a varázskörre halmozott összetevők felé, de nem történt semmi.

– Görbe a szarvam, mi? – gúnyolódott Lilith.

– Kuss! – morogta a varázsló, és megrázta a szarvat, hátha úgy sikerül működésre bírnia. Kedvenc varázsigéjét mormolva ismét a kupac felé suhintott, de ezúttal sem történt semmi.

– Mondom én, hogy rossz ez az ige – sóhajtotta a démon. Jól tudta, hogy a folyamatos okoskodásával csak még jobban felbosszantja a varázslót, és ez mulattatta.

– Kuss! – szólt ismét Augustin. A harmadik próbálkozása is sikertelennek bizonyult, ami csak egyet jelenthetett, a szarvból kimerült a mágia. – Rakd töltőre, és add a másikat! – nyújtotta a szarvat a démon felé, aki nem tudta megállni, hogy a csere közben ne kommentáljon.

– Látod, ha megtanulnál célozni, nem merítenéd le egyetlen munka alatt a szarvamat.

– Kuss! – csattant fel a varázsló hevesen. Kezdett betelni nála az aznapi pohár, és jól tudta, hogy a java még csak eztán jön.

A varázslat sikeres végrehajtása után a palackozott esőfelhő az asztalon állt arra várva, hogy a megrendelője másnap érte jöjjön. Lilith közel hajolva méregette a gömbölyű üvegben kavargó szürkeséget.

Augustin a szemben álló íróasztalnál ülve a határidőnaplóját nézegette, hogy megtudja, az aznapi kuncsaftok pontosan mikor érkeznek meg, így nem láthatta, hogy a háta mögött a démoni segítője a nemrég palackozott eső dugójával babrált, majd kieresztett egy kis gomolya szürke felhőt. A határidőnapló lapján egy vízcsepp jelent meg, majd még egy és még egy, majd hirtelen zuhogni kezdett.

– Lilith! – pattant fel az elázott varázsló, de megfordulva sehol sem találta a démonnőt. Idegesen szusszanva nézett körül az esőáztatta padláson, amikor odalent megszólalt a csengő. A férfi szinte fújtatva robogott le a lépcsőn, hogy ajtót nyisson a pont betoppanó kuncsaftoknak, akik a férfi arcát látva egy lépést hátráltak.

– Jöjjenek! – intett nekik Augustin, és minden teketóriázás nélkül a hátsó kertbe vezette őket.

Egy fiatal pár volt a vendége, a friss szülők aggódtak a kétéves csemetéjük miatt, aki egyszerűen nem volt hajlandó megtanulni járni. A pár úgy hallotta, hogy e témában Augustint kellett keresnie, és ami azt illeti, jól informálták őket. A varázsló évekkel ezelőtt varázslattal növesztett a hátsókertben egy lyukas fát, ami köztudottan csodát tett a járni nehezen tanuló gyermekekkel. Csak át kellett emelni a kicsiket a lyukon, és tádám! Már tipegtek is.

A férfi úgy vélte, ez egy könnyű meló lesz aznapra, azt viszont álmában sem gondolta volna, hogy a démoni segítője egy esőfelhőt enged a kert fölé, ami csúszós sártengerré változtatja talajt.

– Mi jöhet még? – tette fel a kérdést Augustin a fürdőszobában, miközben a tükörképét bámulta. Délutánra még maradt egy szellemidézése, amiben Lilithnek a szokásosnál nagyobb szerep jutott, és még hátra volt a napidíj kifizetése is.

Augustin és Lilith a megbeszélt időben a kijelölt útkereszteződésnél vártak. A forgalmat átmenetileg elterelve a kereszteződés közepén egy marhabőrre rajzolt varázskört terítettek ki. A varázsló megfáradtan bámult maga elé azon merengve, hogy mi lesz a segítője következő húzása. Szerencsére a megrendelők hamar megérkeztek, és kezdetét vehette a szeánsz. Lilith a kör közepére állt, és felárról morogva kántálni kezdett.

A szellemidézés zökkenőmentesen zajlott, a kuncsaftok beszélhettek elhunyt szerettükkel, azután fizettek és távoztak. Augustin összeszedegette a holmijait, épp a marhabőrt tekerte fel, amikor Lilith vigyorogva elé állt.

A férfi nyűgösen egyenesedett fel, hogy szembe nézhessen a démonnal, mert sejtette, hogy mit akarhatott tőle.

– Hat óra, ideje kifizetned a napi díjamat.

– Nem kínoztál ma még eleget? – nyögte a varázsló kétségbeesetten.

– Nem – vigyorgott a nő. – Még a perverz kisördögös alsó van rajtad?

A forgalmas tér szélén démonok gyülekeztek, és jobbra-balra gurultak a nevetéstől. Mind a napi munkájuk gyümölcsét élvezték. Velük együtt derült minden arra járó ember, és hálát adott az égnek, amiért nem kötött szerződést a pokol gyermekeivel, és nem lett varázsló. A halhatatlan szörnyek örökké éltek, és nagyon unatkoztak, a szarvukat csakis egyvalamiért adták kölcsön: szórakozásért.

Így eshetett meg, hogy a város legforgalmasabb terének közepén este hat után alsógatyás varázslók tömege járta a kacsatáncot.