Az
egész úgy kezdődött, hogy kivételesen megpróbáltam jó fej lenni.
Megtehettem volna, hogy észrevétlen
maradok, hazamegyek, és elfelejtem, amit láttam. Ezer, meg egy kifogást ki
tudtam volna találni az elfelejtettemtől a kidurrant a nem létező kocsim
kerekéig, hogy miért is nem szegődtem a férfi nyomába, hogy videóra vegyem a
légyottját.
Én, barom, mit tettem?
Szerettem a házasságtöréseket.
Többnyire csak ilyen ügyeket vállaltam.
Magánnyomozóként fogtam a kis
kamerámat, a célszemély nyomába szegődtem, és ha mellém pártolt a szerencse,
lencsevégre kaptam a légyottját.
Élvezettel figyeltem a megbízóim
arcát, amikor szembesítettem őket ezekkel a felvételekkel. Düh, fájdalom,
kétségbeesés és ki tudja, még hány érzelem egyedi kombinációját produkálták,
amiket szemtelen mosollyal néztem végig. Kicsit a főállásomra emlékeztetett,
csak itt a klienseim később nem rohantak hirtelen jött vallásos indíttatással a
templomba gyónni.
Eleinte azt hittem, ez is egy ilyen
meló lesz. Követtem a férfit, aki felszedett egy prostit, elvitte egy motelbe…
Vetkőzés, kötözés… A fickó
lekötözte… A nőt lekötözték… Engem nem kötött le. Ezer ilyet láttam már.
A szobában álltam láthatatlan
harmadikként. Ügyeltem arra, hogy mindig háttal legyek az ablaknak, mert a
pályám elején elkövettem azt az orbitális hibát, hogy csak úgy lefilmeztem a
jelenetet az ágy végében állva. Lelkesen buzgó mócsingként jobb felvételeket
készítettem, mint egy amatőr pornóstáb. A megbízómnak ez persze azonnal szemet
szúrt, én pedig sehogyan se tudtam megmagyarázni, hogy a drága férj, és a
kedves szerető hogy’ nem láttak meg.
Egy egész lélekbe került
kipucoltatni a nő memóriáját, ráadásul újra le kellett filmeznem a férjét ablakperspektívából
mindenféle túlóradíj nélkül.
Ma már persze nem követtem el ilyen
szarvas hibát. Még a földre is leültem, hogy a kamera nagyjából olyan
magasságban legyen, mintha az ablak utca felőli oldaláról filmeznék.
Törökülésbe rendeztem a lábaimat,
állítottam a kamera kijelzőjén, megdörzsöltem a viszkető szememet, majd
zummoltam, hogy a szereplők arcát később könnyebb legyen kivenni.
Menet közben állítgattam a képet,
mert szerettem minőségi felvételeket készíteni. Ha már a kameraállásokkal nem
variálhattam…
Fényerő…
Előkerült egy kés.
Szeretnek játszadozni.
Túl sötét… Túl világos… Nagj…jából
oké… Kontraszt…
Vér…
Így elég éles.
Mi?!
Tágra nyílt szemekkel kaptam fel a
fejemet, hogy a kijelzőn látottakat élőben vegyem szemügyre.
A fickó épp felhasította a kipeckelt
szájú nő hasát.
Hogy rendesen végiggondoltam-e a
dolgot, arra már nem emlékszem. Félredobtam –
óvatosan letettem, mert féltettem, de mindegy – a
kamerát, és az ágy végébe álltam. Lecsatoltam a csuklópántomat, és láthatóvá
tettem magam.
Nem, azt hiszem, nem gondoltam végig
rendesen.
–
Szép, jó estét! – villantottam
meg legszélesebb mosolyomat.
A fickó ijedten fordult hátra.
Szemeiben láttam a támadó szándékot, ami, amint megpillantotta a fogaimat,
eszeveszett pánikba csapott át, és ahogy volt, egy szál fügefalevél nélkül
kirontott a szobából.
Ne tessék alábecsülni egy őszinte
mosoly erejét!
A nő felé fordultam, aki riadtan,
ájuldozva pislogott rám, miközben halkan, kétségbeesetten nyögdécselt a szájába
tömött rongycsomóba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése