Tegnap sikerült négy oldalnyi szöveget összehoznom. Utólag visszaolvasva nem is lett olyan rossz, mint amilyennek akkor tűnt.
Így voltam anno a legelső befejezett regényemmel. Tizennégy évesen kezdtem írni, nagyjából két-három év alatt be is fejeztem. Félre tettem, mert tudtam, hogy át kell írni. Azt gondoltam, hogy hihetetlenül gagyi lett. Évekkel később elővettem a hozzá tartozó jegyzeteket és átolvastam. A történet gerince simán megállta a helyét, még mai fejel is azt mondom, hogy némi átírással eladható lenne. Magát a történetet is elővettem és kellemesen csalódtam. Kifejezetten tetszett. A megfogalmazás ugyan szörnyű lett, a karakterek gyengékre sikeredtek, de ténylegesen karakterek lettek. És a legfontosabb: betegre röhögtem magam. Nem azon, hogy milyen gagyi lett, hanem az akkor kitalált poénokon.
A lényeg, hogy rendszeresen becsülöm magam alá, pedig nem kéne.
A tegnapi négy oldal is ugyan javításra szorul, de csak minimálisra. Azt hittem, bekezdéseket kell majd átírnom, de nem.
Ma reggel eszembe jutott a régi módszer, amivel írásra ösztönöztem magam. Bármit is csináltam a gépen, mindig nyitva volt a Word. Néha-néha már csak úgy is rápillantottam. Talán pötyögtem is néhány mondatot, bekezdést, végül rákaptam. Így tudtam oldalakat, fejezeteket megírni akár egy délután alatt.
Már el is felejtettem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése