Öh...
Ezt linkeltem már?
Vigyázz, mit kívánsz!
Hirtelen nem emlékszem, és nincs kedvem visszanézni.
Mostanában az átlagosnál jóval többet gondolok az írásra. Olvastam egyszer egy interjút egy mai íróval, aki már nem meri írónak nevezni magát. Betűhányó kisiparosnak hívja magát, mert nem tetszik neki, hogy minden kezdő, két mondatot leírt emberke (nő, vagy férfi tök mindegy) írónak nevezni magát.
Ilyenkor eszembe jut, hogy én is csak félve nevezem magam írónak, mert csak idén értem el olyan eredményeket, amikre joggal mutogathatnék referenciaként.
Valószínűleg csak azért, mert idén mertem először részt venni pályázaton. (Azóta is nyakra-főre vadászom ezeket a szutykokat, pedig nem is szeretek novellát írni.)
Mi a jó a novellában? Rövid, semmi nem fér bele... Nincs hely karakterfejlődésnek, gyakran a motiváció kifejtésének sem. Az eddig legyártott novellák jó része mind regények, vagy sorozatok lecsupaszított, tömör verziói. Szegény Ziki ezért nem aratott nem rég. Ő a története gerince, én meg mellékszereplőt csináltam belőle. Őrzőről meg ne is beszéljünk. Az a soknak tartott tizenöt oldal a személyiségéhez mérten tavaszi lepkefing.
Naplopó az egyetlen kivétel a sorban. Ő egyetlen novella szereplőjének indult, végül sorozat lett belőle. Én megszerettem a karakterét, még ha a zsűri egyik tagja szerint ellenszenves is.
Oké, elég a dőlt betűből, cikáznak a gondolataim össze-vissza.
Naplopót soha nem akartam megkedveltetni senkivel. Soha egyetlen szereplőt sem akartam megkedveltetni senkivel. Mind olyanok, amilyenek. Egyéniségek. Hogy ki szereti őket, és ki nem, az csak annyira számít, mint egy élő személlyel kapcsolatban.
Senkit se szerethet mindenki, és mindenkit szeret valaki, még akkor is, ha az illető nem tud róla.
A Tizenhárom éjhez képest naplopó első története kifejezetten szalonképes. Még mindig azon agyalok, hogy melyik része szadista. Volt benne négy fejlövés, amiben semmi brutális nincs, néhány vércsík, meg ajtó mögötti sikoltás, mikben szintén semmi brutális nincs... Még egy vértócsát se említettem meg, nem hogy belezést...
Amint kiteszik a novellát, belinkelem ide is, és várom majd a véleményeket. Nagyon kíváncsi lettem. A felmerülő kérdéseket megértem, tényleg túlnőtte a sztori ezt a novellát.
Viszont a bőr lesülne a képemről, ha semmi gondolat nem lenne ebben a történetben. Világ életemben olyat nem adtam ki a kezeim közül, amiben ne lett volna valami mélyebb tartalom. A tíz évesen kitalált történetem ma a lét értelmét boncolgatja, pont az idén összehozott sztoriban ne lenne semmi?
Ma is elcsodálkozom azon, hogy a tartalom nélküli firkálmányok bestsellerek. A kelleténél gyakrabban. Mindössze azért, mert két oldalanként úgy jellemzik a férfi főszereplőt, hogy "tökéletes".
Na, így kell egy szereplőt megszerettetni az olvasóval!
El kell mondani róla, hogy tökéletes.
Onnantól kezdve tök mindegy, hogy az adott karakter nem is karakter, csak valami emberformának leírt Adonisz.
Az írók nem is fáradnak azzal, hogy megdöbbentsék az olvasót. Vigyáznak a lelki világára, és csak szép dolgokat adnak nekik. Happy End-et, meg tökéletes karaktereket. Meg valami esetlen fő karaktert, akinek annyi jelleme sincs, mint egy darab kőnek, csak hogy elég képlékeny legyen ahhoz, hogy az olvasó saját magát képzelhesse a helyébe.
Túl könnyű kihasználni, hogy az átlag ember boldogtalan, és szereti magát boldognak képzelni, vagy egy boldog karakter helyébe képzelni magát.
Ezt már rég ki kellett volna adnom magamból.
A Twilight, Ötven árnyalat, Gyönyörű sorscsapás és társaik szarok!
Ez de jól esett!
Évek óta kikívánkozott már.
Ha valaha úgy jellemeznék egy karaktert, hogy "tökéletes", lőjetek főbe!
Egy jó karaktert akkor is szeretni kell, ha nem ő a világ legfeddhetetlenebb embere. Vagy androidja. Akármije...
Akkor is, ha utálja az embereket.
Meg lehet érteni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése