Naplopó hivatalosan is debütál

És kikerült a Naplopós novellám a Preyer oldalára!

Ide kattintva olvasható! :)  (Szóismétlésekért, elütésekért bocsi, majdhogynem egy nap alatt írtam, és nem maradt időm rendesen átnézni, javítani, és így tették ki.)

AFS és Imagine után kicsit fura, hogy a megírt cuccok hónapos csúszásokkal kerülnek az olvasók elé. Elvileg így több emberhez eljutnak, viszont ezzel ellentétben visszajelzések szinte nincsenek.

Fura...

Hiányzik az a régi izgalom, ami akkor kapott el, amikor megírtam egy fejezetet, feltöltöttem, és vártam, hogy felbukkanjon egy admin. Ezek az írások legfeljebb pár nap csúszással fel is kerültek, és szinte azonnal kaptam rájuk véleményt. Történettől függően fejezetenként kettőt-négyet...

Igyekszem összekaparni magam. Ma csak két cikkre futotta, illetve a Sutyis novellám korrektúrájával bíbelődtem.

Meg még valamit csináltam, de nem emlékszem, hogy mit...

Mindegy.

A lényeg, hogy most örülök, és az erre tévedőket megkérem, hogy ha kedvük támad Naplopó történetét elolvasni, akkor hagyjanak nekem pár sort, hogy tudjam, milyen lett!

Akkor is!

Elfáradtam. Egyben mentem végig újra a teljes korrektúrán. 

És még mindig a nyolcadik éjnél tartok.

Ne!!!

Mindegy... Még be tudom fejezni. Képes vagyok rá! Megcsinálom!

Kész, de többet ne!

Jelentem, a javításokkal végeztem.

Remélem nem lesz több fordulós a dolog, mert különben morcos leszek.

Ez a beleírósdi nincs ínyemre. Enyhén fogalmazva. Értem én, hogy nem minden mondatom értelmes, de a beleírás sok helyen számomra volt értelmetlen. Azonkívül épp elég szóismétlést (csak három, max. négy, de nekem az is sok) csináltam anélkül is, hogy kaptam volna bele még párat.

Mindegy. Túl vagyok rajta.

Legalább láttam, hogy mi volt az, amit jobban kellett hangsúlyoznom, részleteznem. Az egy dolog, hogy az eseményeket én a fejemben láttam, néhány helyen hiányosan írtam körbe.

Csak fogjam végre a kezembe! Lobogtatni akarom!

Tényleg ne legyen a játszma több körös, mert a hónapban egy bizonyos regényt kell befejeznem, átjavítanom.

Idegen mondatok

Nem gondoltam volna, hogy több időt fogok a korrektúrával tölteni, mint magának a novellának a megírásával.

Bizonyára jóval korábban végeztem volna, ha kevesebb időt töltök morgással. Az átírások miatt úgy érzem, olyan szavakat akarnak a számba erőltetni, amiknek közük sincs hozzám.

A legjobban talán az zavart, hogy sok helyen az átírás megváltoztatta a szöveg jelentését.

A mondatok összevonása szintén szúrta a szemem. Én anno azt a tanácsot kaptam, hogy ne írjak három soros mondatokat, mert kifolyik tőle az olvasó szeme. Most meg...

Sok kedvenc mondatomat kihúzták, átírták...

Hol engedtem, hol nem...

Idegen mondatokat is találtam.

Nehogy már!

Nem azért írtam a dolgokat úgy, ahogy, mert olyan különc zseninek tartom magam. Azok a mondatok egyszerűen csak úgy tetszettek, ahogy voltak. Az átírt verzió szerintem modoros és gagyi lett és nem győzöm javítgatni.

Miért nem lehet szimplán szólni, hogy ez, meg az nem stimmel, mert... PLS javítsd!

Dugtam már el pályázatra szánt festményt is a tanárom elől. Láttam, hogy máséba szó nélkül belenyúlt, így inkább visszaléptem.

Nem akartam, de holnap megint csak a korrektúrával kell foglalkoznom. Ma már nem bírom.

Mi lesz akkor, amikor majd egyszer regényt kell javítanom ugyanígy?

A sok semmi

Mindig vannak olyan időszakaim, amikor egyszerűen képtelen vagyok írni. Per pillanat olvasni is. Annyira jó élvezni a semmit!

Kell is élvezni a semmit. Amikor a mentorom meghallotta a Semmittevős Péntek elnevezést, ujjongott az ötleten. Mindenkinek szüksége van olyan időszakra, amikor nem csinál semmit. Ilyenkor az ember feltöltődik.

Lassan (annál kicsit gyorsabban) persze véget kell neki vetni, mert a semmittevésből nem születik semmi értékes vagy érdekes.

Már napok óta úgy ülök le a géphez, hogy, "Na, mos!", de még nem lett belőle sok mi.

Múlthéten lekötött a munka, de ha ettől több konzervet, meg tápot kapnak a kóbor kutyák, macskák, akkor nem sajnálom rá az időt.

Ma meg végre megkaptam a még januárban beküldött, márciusban harmadiknak kikiáltott novellám korrektúráját. Egész délután ezzel vesződtem, és még mindig nincs kész.

Akárki is csicsázta ki a szöveget pirossal, ma sokat csuklott.

Meg az anyukája is.

Életem első teljesen profi korrektúrája. Még jó, hogy csak novelláról van szó. Egy ilyet végigjavítani regény méretben!

De legalább ez az egy halad.

Hope még várja a végét. Úgy terveztem (sok félekppen terveztem mát, egyszer majd csak be is tartom), hogy a héten befejezem a történetet. Tekintve, hogy még hat fejezet van hátra... Ajaj...

Még jó, hogy a hónapban sokat leszek szabin. Csak tanuljak meg korán kelni!

Még 45 nap

Mintha éledne a billentyűzetkoptató kedvem. Pötyögtem pár bekezdést a nyolcadik éjhez, bár nem egyszer megtéptem a hajamat. Vázlatolás közben sok jó ötletem támadt, amiket ma már fáradt vagyok kidolgozni.

Az a baj ezekkel a pillanatnyi lendületekkel, hogy alszom rájuk egyet, és eltűnnek.

Mintha a manóim azt mondanák, "Na, jó, dolgozzunk!". Belefognánk a melóba, kezdenének már belendülni, de én közben elfáradok. Lefekszem, ők meg megsértődnek, és másnap reggel fityiszt mutatnak.

Bakker, hat fejezetet egy hét alatt meg lehet írni! Nem értem, mit vacakolok én ezzel ennyit.

Mindegy.

Talán csak elegem lett a tehetetlen Hope-ból, aki csak tűr, és nyafog, de nem tesz semmit. A sok, sok, sok, túl sok gyötrődés közepette nem történik se vele, se körülötte semmi.

Szerencsére most jön valamiféle változás. Ezt a pontot nagyon nehéz összehozni. Talán pont ezért torpantam meg pont itt.

Régen azt hittem, hogy sok szereplővel nagy színtéren nehéz dolgozni, hét fejezettel a hátam mögött kijelenthetem, hogy kevés szereplővel kis színtéren még nehezebb.

Még 45 napom van arra, hogy elkészüljek.

Csak kiadtam végre...

Öh...

Ezt linkeltem már?

Vigyázz, mit kívánsz!

Hirtelen nem emlékszem, és nincs kedvem visszanézni.

Mostanában az átlagosnál jóval többet gondolok az írásra. Olvastam egyszer egy interjút egy mai íróval, aki már nem meri írónak nevezni magát. Betűhányó kisiparosnak hívja magát, mert nem tetszik neki, hogy minden kezdő, két mondatot leírt emberke (nő, vagy férfi tök mindegy) írónak nevezni magát.

Ilyenkor eszembe jut, hogy én is csak félve nevezem magam írónak, mert csak idén értem el olyan eredményeket, amikre joggal mutogathatnék referenciaként.

Valószínűleg csak azért, mert idén mertem először részt venni pályázaton. (Azóta is nyakra-főre vadászom ezeket a szutykokat, pedig nem is szeretek novellát írni.) 

Mi a jó a novellában? Rövid, semmi nem fér bele... Nincs hely karakterfejlődésnek, gyakran a motiváció kifejtésének sem. Az eddig legyártott novellák jó része mind regények, vagy sorozatok lecsupaszított, tömör verziói. Szegény Ziki ezért nem aratott nem rég. Ő a története gerince, én meg mellékszereplőt csináltam belőle.  Őrzőről meg ne is beszéljünk. Az a soknak tartott tizenöt oldal a személyiségéhez mérten tavaszi lepkefing.

Naplopó az egyetlen kivétel a sorban. Ő egyetlen novella szereplőjének indult, végül sorozat lett  belőle. Én megszerettem a karakterét, még ha a zsűri egyik tagja szerint ellenszenves is.

Oké, elég a dőlt betűből, cikáznak a gondolataim össze-vissza.

Naplopót soha nem akartam megkedveltetni senkivel. Soha egyetlen szereplőt sem akartam megkedveltetni senkivel. Mind olyanok, amilyenek. Egyéniségek. Hogy ki szereti őket, és ki nem, az csak annyira számít, mint egy élő személlyel kapcsolatban.

Senkit se szerethet mindenki, és mindenkit szeret valaki, még akkor is, ha az illető nem tud róla.

A Tizenhárom éjhez képest naplopó első története kifejezetten szalonképes. Még mindig azon agyalok, hogy melyik része szadista. Volt benne négy fejlövés, amiben semmi brutális nincs, néhány vércsík, meg ajtó mögötti sikoltás, mikben szintén semmi brutális nincs... Még egy vértócsát se említettem meg, nem hogy belezést...

Amint kiteszik a novellát, belinkelem ide is, és várom majd a véleményeket. Nagyon kíváncsi lettem. A felmerülő kérdéseket megértem, tényleg túlnőtte a sztori ezt a novellát.

Viszont a bőr lesülne a képemről, ha semmi gondolat nem lenne ebben a történetben. Világ életemben olyat nem adtam ki a kezeim közül, amiben ne lett volna valami mélyebb tartalom. A tíz évesen kitalált történetem ma a lét értelmét boncolgatja, pont az idén összehozott sztoriban ne lenne semmi?

Ma is elcsodálkozom azon, hogy a tartalom nélküli firkálmányok bestsellerek. A kelleténél gyakrabban. Mindössze azért, mert két oldalanként úgy jellemzik a férfi főszereplőt, hogy "tökéletes".

Na, így kell egy szereplőt megszerettetni az olvasóval!

El kell mondani róla, hogy tökéletes.

Onnantól kezdve tök mindegy, hogy az adott karakter nem is karakter, csak valami emberformának leírt Adonisz.

Az írók nem is fáradnak azzal, hogy megdöbbentsék az olvasót. Vigyáznak a lelki világára, és csak szép dolgokat adnak nekik. Happy End-et, meg tökéletes karaktereket. Meg valami esetlen fő karaktert, akinek annyi jelleme sincs, mint egy darab kőnek, csak hogy elég képlékeny legyen ahhoz, hogy az olvasó saját magát képzelhesse a helyébe.

Túl könnyű kihasználni, hogy az átlag ember boldogtalan, és szereti magát boldognak képzelni, vagy egy boldog karakter helyébe képzelni magát.

Ezt már rég ki kellett volna adnom magamból.

A Twilight, Ötven árnyalat, Gyönyörű sorscsapás és társaik szarok! 

Ez de jól esett!

Évek óta kikívánkozott már.

Ha valaha úgy jellemeznék egy karaktert, hogy "tökéletes", lőjetek főbe!

Egy jó karaktert akkor is szeretni kell, ha nem ő a világ legfeddhetetlenebb embere. Vagy androidja. Akármije...

Akkor is, ha utálja az embereket.

Meg lehet érteni.