Még 45 nap

Mintha éledne a billentyűzetkoptató kedvem. Pötyögtem pár bekezdést a nyolcadik éjhez, bár nem egyszer megtéptem a hajamat. Vázlatolás közben sok jó ötletem támadt, amiket ma már fáradt vagyok kidolgozni.

Az a baj ezekkel a pillanatnyi lendületekkel, hogy alszom rájuk egyet, és eltűnnek.

Mintha a manóim azt mondanák, "Na, jó, dolgozzunk!". Belefognánk a melóba, kezdenének már belendülni, de én közben elfáradok. Lefekszem, ők meg megsértődnek, és másnap reggel fityiszt mutatnak.

Bakker, hat fejezetet egy hét alatt meg lehet írni! Nem értem, mit vacakolok én ezzel ennyit.

Mindegy.

Talán csak elegem lett a tehetetlen Hope-ból, aki csak tűr, és nyafog, de nem tesz semmit. A sok, sok, sok, túl sok gyötrődés közepette nem történik se vele, se körülötte semmi.

Szerencsére most jön valamiféle változás. Ezt a pontot nagyon nehéz összehozni. Talán pont ezért torpantam meg pont itt.

Régen azt hittem, hogy sok szereplővel nagy színtéren nehéz dolgozni, hét fejezettel a hátam mögött kijelenthetem, hogy kevés szereplővel kis színtéren még nehezebb.

Még 45 napom van arra, hogy elkészüljek.

Csak kiadtam végre...

Öh...

Ezt linkeltem már?

Vigyázz, mit kívánsz!

Hirtelen nem emlékszem, és nincs kedvem visszanézni.

Mostanában az átlagosnál jóval többet gondolok az írásra. Olvastam egyszer egy interjút egy mai íróval, aki már nem meri írónak nevezni magát. Betűhányó kisiparosnak hívja magát, mert nem tetszik neki, hogy minden kezdő, két mondatot leírt emberke (nő, vagy férfi tök mindegy) írónak nevezni magát.

Ilyenkor eszembe jut, hogy én is csak félve nevezem magam írónak, mert csak idén értem el olyan eredményeket, amikre joggal mutogathatnék referenciaként.

Valószínűleg csak azért, mert idén mertem először részt venni pályázaton. (Azóta is nyakra-főre vadászom ezeket a szutykokat, pedig nem is szeretek novellát írni.) 

Mi a jó a novellában? Rövid, semmi nem fér bele... Nincs hely karakterfejlődésnek, gyakran a motiváció kifejtésének sem. Az eddig legyártott novellák jó része mind regények, vagy sorozatok lecsupaszított, tömör verziói. Szegény Ziki ezért nem aratott nem rég. Ő a története gerince, én meg mellékszereplőt csináltam belőle.  Őrzőről meg ne is beszéljünk. Az a soknak tartott tizenöt oldal a személyiségéhez mérten tavaszi lepkefing.

Naplopó az egyetlen kivétel a sorban. Ő egyetlen novella szereplőjének indult, végül sorozat lett  belőle. Én megszerettem a karakterét, még ha a zsűri egyik tagja szerint ellenszenves is.

Oké, elég a dőlt betűből, cikáznak a gondolataim össze-vissza.

Naplopót soha nem akartam megkedveltetni senkivel. Soha egyetlen szereplőt sem akartam megkedveltetni senkivel. Mind olyanok, amilyenek. Egyéniségek. Hogy ki szereti őket, és ki nem, az csak annyira számít, mint egy élő személlyel kapcsolatban.

Senkit se szerethet mindenki, és mindenkit szeret valaki, még akkor is, ha az illető nem tud róla.

A Tizenhárom éjhez képest naplopó első története kifejezetten szalonképes. Még mindig azon agyalok, hogy melyik része szadista. Volt benne négy fejlövés, amiben semmi brutális nincs, néhány vércsík, meg ajtó mögötti sikoltás, mikben szintén semmi brutális nincs... Még egy vértócsát se említettem meg, nem hogy belezést...

Amint kiteszik a novellát, belinkelem ide is, és várom majd a véleményeket. Nagyon kíváncsi lettem. A felmerülő kérdéseket megértem, tényleg túlnőtte a sztori ezt a novellát.

Viszont a bőr lesülne a képemről, ha semmi gondolat nem lenne ebben a történetben. Világ életemben olyat nem adtam ki a kezeim közül, amiben ne lett volna valami mélyebb tartalom. A tíz évesen kitalált történetem ma a lét értelmét boncolgatja, pont az idén összehozott sztoriban ne lenne semmi?

Ma is elcsodálkozom azon, hogy a tartalom nélküli firkálmányok bestsellerek. A kelleténél gyakrabban. Mindössze azért, mert két oldalanként úgy jellemzik a férfi főszereplőt, hogy "tökéletes".

Na, így kell egy szereplőt megszerettetni az olvasóval!

El kell mondani róla, hogy tökéletes.

Onnantól kezdve tök mindegy, hogy az adott karakter nem is karakter, csak valami emberformának leírt Adonisz.

Az írók nem is fáradnak azzal, hogy megdöbbentsék az olvasót. Vigyáznak a lelki világára, és csak szép dolgokat adnak nekik. Happy End-et, meg tökéletes karaktereket. Meg valami esetlen fő karaktert, akinek annyi jelleme sincs, mint egy darab kőnek, csak hogy elég képlékeny legyen ahhoz, hogy az olvasó saját magát képzelhesse a helyébe.

Túl könnyű kihasználni, hogy az átlag ember boldogtalan, és szereti magát boldognak képzelni, vagy egy boldog karakter helyébe képzelni magát.

Ezt már rég ki kellett volna adnom magamból.

A Twilight, Ötven árnyalat, Gyönyörű sorscsapás és társaik szarok! 

Ez de jól esett!

Évek óta kikívánkozott már.

Ha valaha úgy jellemeznék egy karaktert, hogy "tökéletes", lőjetek főbe!

Egy jó karaktert akkor is szeretni kell, ha nem ő a világ legfeddhetetlenebb embere. Vagy androidja. Akármije...

Akkor is, ha utálja az embereket.

Meg lehet érteni.

A tervek, meg a tervek

A hétvégén megejtették a Preyer eredményhirdetését. Mázli, hogy nem zarándokoltam fel, ugyanis néhány ponttal sikerült lecsúsznom a dicséretről. Oda se neki! A pontszámok és az értékelés önmagukért beszélnek.

(Az a 72 senkit se tévesszen meg, bőven top 15-ös lettem.)

Három zsűritag értékelt pontilag és szövegesen. Ezekből azt szűrtem le, hogy az egyikkel nem egyezik az ízlésünk, a másik pedig olyan kérdéseket dobott fel, amiket nem jártam rendesen körbe, tehát utánam ordít az a bizonyos előzménytörténet, amibe nem rég belekezdtem.

A harmadik zsűritag véleményére viszont nagyon kíváncsi lettem. Tőle szöveges értékelést nem kaptam, csak maximális pontszámot. Meglátta lényeget? Vagy csak megnevettettem, és így dobott pacsit?

A lényeg, hogy ez a minden előzmény nélkül összekapart firka királyul szerepelt, és arra jutottam, érdemes a világát bővíteni. Már csak a felmerült kérdések megválaszolása érdekében is. Amikor pár hónapja újraolvastam, remegett a kezem a Word után, és gépeltem is pár oldalt. Ahhoz képest, hogy csak egy sztorinak indult... Lehet, olyan sorozat kerekedik belőle, mint a Népek Őréből? (Új Galaxis 22. kötet - amint kiadják végre)

Áh! Annyira nagyszabású biztosan nem lesz. Őrzőt és dinka csapatát nem lehet lepipálni! Főleg Sutyit!

Na, ezeket most félretesszük a jövő évig...

Tizenhárom éj

(Sci-fi novellák után a vámpírhorror regény kicsit éles váltás.)

A tervek szerint a holnapi nap végén ki kellene csúsznia az ujjaim közül a nyolcadik éjnek. Ezután három naponta termelnem kell egy új fejezetet. Igyekszem véresen komolyan venni. (Ez majdnem olyan fárasztó mondat lett, mint az, hogy a bolha szívós egy állat.)

Tegnap felragasztottam a falra négy A/4-es lapot szépen összeillesztve. Felfirkantottam rá mind a tizenhárom fejezetet, és törtem kicsit a fejemet. Sok, még csak az elmémben létező gondolatot sikerült így megfogalmaznom és leírnom. Sokat segített, hogy egyben láttam az egészet, nem kellet lapozgatnom, hogy áttekintsem, és összevessem a fejezeteket.

Illetve gyorsan újraolvastam az első fejezetet. És... JÉZUSOM! Nagyon, de nagyon gyorsan be kell fejeznem a történetet, hogy átírhassam. Egyszerűen nem ismertem magamra. A leíró részek borzalmasan szárazak lettek. Összehasonlítva azzal, amit most Halloweenre írtam, egyenesen katasztrófa.

Igyekszem már ma haladni a nyolcadik fejezettel. Elvileg már előrébb kellene tartanom, csak a Liar Game 2 két új részének letöltésével vacakoltam. (Meg cikkeket gyártottam a főnöknek.) 

Munkára fel, ihletmanók! 

Happy Halloween!

Rég jártam már erre...

A Halloween a kedvenc ünnepem függetlenül attól, hogy nálunk ez hivatalosan nem is ünnep. Majd talán egyszer.

A töklámpásom mindenesetre nagyon csini lett,  és annyi mécsest vásároltam hozzá, hogy addig gyönyörködhetek benne, amíg teljesen össze nem fonnyad.

Épp most küldtem el a Halloween novellapályázatra a novellámat. Szerényen megveregetem a vállamat, ugyanis most nem az utolsó pillanatban csaptam össze. Ma már csak néhány bekezdés hiányzott, amiket kényelmesen, koffeintúladagolás nélkül, sajtszószos tortillát majszolgatva legépeltem.

Lassan viszont jó lesz összekaparnom magam, mert az idei legnagyobb projektemre már csak két hónapom maradt.

Még hat éj...

Hajaj...

Nem megy, most nem jut eszembe jó cím

Mostanában nem sok bejegyzést írtam, pedig lenne miről. Újabb novellaíró pályázatok jöttek velem szembe. Az Asimov gyűjtemény első kötetét is befejeztem. A bejegyzést már elkezdtem írni róla, de még nem jutottam a végére.

Belekezdtem William Dietrich A dakotakód című könyvébe. Illetve, lassan már a felénél tartok. A véleményem erről a könyvről képlékeny. Az eleje nem fogott meg, de azután az író bedobta a germán mitológiát.

A gyengém!

Majd...


----------------

Tizenhárom éj

Bevallom, a héten idő hiányában nem nagyon ültem neki. Holnap se érek rá, viszont a jövő hetem jól fog alakulni. Extra hosszú hétvégém lesz, szóval nem kell aggódni.

Újra fogom olvasni a kész fejezeteket, illetve készítek egy időbeosztást. Határidőkkel valahogy jobban halad a munka.

Ajánló: Zsoldos Péter - A feladat

Kislánykoromban akadtam rá Zsoldos Péter A feladat című könyvére. Kedvenc nagybácsim adta a kezembe, mondván, ha szeretem a sci-fi történeteket, akkor ezt imádni fogom.

Nem tévedett.

A történet gyorsan kezdődik, amolyan in medias rest stílusban. A felfedező hajón megtörtént a katasztrófa, a legénység nagy része meghalt. Egy kutató maradt életben, Gill, de ő se sokáig. Utolsó óráiban is A feladatot tartotta szem előtt, hogy a haláluk ne legyen hiábavaló.

Gill a halál gondolatával küzdve maradék erejét arra áldozza, hogy az elméjét hallhatatlanná téve egy szép napon, a távoli jövőben, ha a körülmények úgy adódnak, befejezhesse A feladatot.

Gill reményei évszázadokkal később válnak csak be. Az idegen bolygó őslakói ugyanis túlságosan féltek ahhoz, hogy a nagy valami – a kutatóhajó – közelébe menjenek. Egy nap azonban, az ősemberek szintjén levő csoport leggyengébb tagja, Umu egy dominánsabb társa elől menekülve a hajó közelébe keveredik.

Gill Umu testében éled újjá. Fejében nem jár más, mint az eredeti Gill utolsó gondolata, A feladat, amit bármi áron végre kell hajtania.

Megférhet-e két elme egyetlen testben? Pláne, ha olyan eltérőek, mint Gill, a modern ember, és Umu, az ösztönös ősember.

Létrehozhatunk-e egy új személyiséget egy idegen testben, a saját elménk koordinálásával?

Újjáéleszthető-e egy egész csapat úgy, hogy csak az egyikük elméje él még?

Jobb-e, ha érzelmeket, személyiséget nem adunk tovább, csak tudást és A feladat végrehajtása iránti megszállottságot?

A tudatmásolás útján létrejövő szereplőgárdának nem csak az eléjük kerülő nehézségekkel, de egymással is meg kell küzdeniük, és bizony nem mindenki éri meg az utolsó mondatot.

A könyv olvasásával izgalmas, érdekfeszítő kalandok veszik kezdetüket, amik egyben mélyen elgondolkodtatják az olvasót.

Eddigi életem során kevés XX. századi könyvet soroltam a letehetetlen kategóriába. Pláne ilyen távlatból. A feladat című könyvet a tíz évvel ezelőtti első kézbevétel óta már többször is elolvastam, és még mindig élvezem.

Életem egyik legmeghatározóbb könyvélményének tartom, mert ez a történet hívta fel a figyelmemet a mély tartalmak és az utolsó mondat fontosságára.

 A könyv a bejegyzés írásának idején két példányban is fellelhető az antikvárium.hu oldalán.

Az egyik egy '76-os kiadás, a másik pedig egy '87-es.

Az utóbbi egy példánya áll az éjjeliszekrényemen, mert addig agyaltam rajta, hogy újra megkívántam.

Forgatókönyv

Már majdnem feladtam.

Lett, amilyen lett. Negyed-félórával rövidebb a tervezettnél de...

Igazából pont az akció maradt ki, amit sajnálok. De, a vége a rövidítés ellenére is ütött. Kicsit...

Hát... Ezt is kipróbáltam.  Amennyire sikerült összecsapni, nem fűzök hozzá reményeket.

Nyolc perccel éjfél előtt inkább nem panaszkodok.

A hétvégén kifújom magam. Olvasgatok, pihengetek...

Hétfőtől Tizenhárom éj!