Erre csak ezt tudom mondani.
B......meeeeeeeeeeeeeg!
A Preyer pályázatra írt novellámban írtam egy jelentéktelen dologról. Sokszor előfordult, de csak poénból, hogy legyen min agyalni, meg röhögni. Ez volt a vegyes gyümölcspálma. A dolog lényege, hogy egyetlen pálmán csomóféle gyümölcs terem egy időben. Szín és gyümölcs orgia. Mert csak. Hogy hogyan jutott, az eszembe, arra nem emlékszem. Csak úgy kipattant, mert akartam valami egyedi környezetet.
Erre mi jön ma velem szemben?
Esküszöm, ma láttam először!
Az enyém mondjuk annyival profibb volt, hogy a gyümölcsök kereszteződtek: lila alma, piros banán...
Tök mindegy.
Ez akkor is durva!
2014. július 23., szerda
2014. július 22., kedd
Poén
Írtam két bekezdést a hatodik éjhez, de több nem nagyon megy. Majd' leragadnak a szemeim. Talán holnap. Remélhetőleg reggel cefet idő lesz, mert akkor nem kell elmennem itthonról, nem fáradok el, és lesz erőm írni.
Jó lenne, mert ez egy nagyon király fejezet lesz. Én legalábbis nagyon várom. Azon kevés ötletek egyikét fogom most betűkbe önteni, amelyeket még nagyon az elején találtam ki, amikor még a szereplők egy része is csak névtelen szellemként kavargott a fejemben.
Inspirál a sok kritika is. Nem emlékszem, hogy kaptam-e valaha nyolc-tíz kritikát egy fejezetre úgy, hogy egy hete sincs a frissítésnek. Jó érzés. De még milyen jó!
Ihletmanóim büszkén düllesztik a mellüket a laptopom kijelzője mögül kukucskálva. Mintha kezdenének dolgozgatni, és ezért nagy dicséret jár nekik. Sikerült frissítenem a Tizenhárom éjt, az új fejezet is egész szépen halad, ráadásul a hétvégén összehoztuk a Vigyázz, mit kívánsz! című novellát is a pályázatra, amit kiszúrtam. Ráadásul ez utóbbi úgy sikerült, hogy már javítani se tudok rajta. Az is megfordult a fejemben, hogy már el is küldöm, de megfékeztem magam. Várok vele, egy-két napig felé se nézek, hogy felejtődjön, és friss fejjel nézhessem át.
Megvallom őszintén, titkon reménykedek benne, hogy nem találok semmi átírandót, mert pont 14.444 karakteren áll a számláló, ami tök poén.
Jó lenne, mert ez egy nagyon király fejezet lesz. Én legalábbis nagyon várom. Azon kevés ötletek egyikét fogom most betűkbe önteni, amelyeket még nagyon az elején találtam ki, amikor még a szereplők egy része is csak névtelen szellemként kavargott a fejemben.
Inspirál a sok kritika is. Nem emlékszem, hogy kaptam-e valaha nyolc-tíz kritikát egy fejezetre úgy, hogy egy hete sincs a frissítésnek. Jó érzés. De még milyen jó!
Ihletmanóim büszkén düllesztik a mellüket a laptopom kijelzője mögül kukucskálva. Mintha kezdenének dolgozgatni, és ezért nagy dicséret jár nekik. Sikerült frissítenem a Tizenhárom éjt, az új fejezet is egész szépen halad, ráadásul a hétvégén összehoztuk a Vigyázz, mit kívánsz! című novellát is a pályázatra, amit kiszúrtam. Ráadásul ez utóbbi úgy sikerült, hogy már javítani se tudok rajta. Az is megfordult a fejemben, hogy már el is küldöm, de megfékeztem magam. Várok vele, egy-két napig felé se nézek, hogy felejtődjön, és friss fejjel nézhessem át.
Megvallom őszintén, titkon reménykedek benne, hogy nem találok semmi átírandót, mert pont 14.444 karakteren áll a számláló, ami tök poén.
2014. július 21., hétfő
Ki lesz adva, ha a Holdig kell mennem is érte!
Kész! A Bástyák ki lesz adva! Még nincs befejezve, nem tudom, hogyan, mint, merre, meddig, de ki lesz adva, és kész!
Amikor már sokadjára hallom, hogy megérne egy printet, az azért már jelent valamit.
Nagyon hamar be kell fejeznem a Tizenhárom éj című történetemet. A hatodik éjt már írom, kb egy oldalnál tart... Mindjárt nyitom...
Öh... Ja. Nincs egész egy oldal, de majdnem. Tegnap pötyögtem be ezt is, de többre már nem futotta. Ma is fáradtan értem haza. Direkt szundítottam húsz percet, hogy újrabútoljam az agyamat.
Ezt a szundítós dolgot tegnap is bevágtam, de nem jött be. Néhány percenként felpattantam, mert amint ellazítottam az agyamat, eszembe jutott egy-egy részlet ehhez a fejezethez, és le kellett írnom, hogy el ne felejtsem. A fejezet gazdagodott, de én nem lettem kipihentebb.
Most járok egyet, eldobom párszor a frizbit a kutyámnak, hogy felfrissüljek, azután uccu neki!
Meg a pályázati novellámat is átolvasom. Azt a 14.444 karaktert nem tart sokáig átfutni.
Amikor már sokadjára hallom, hogy megérne egy printet, az azért már jelent valamit.
Nagyon hamar be kell fejeznem a Tizenhárom éj című történetemet. A hatodik éjt már írom, kb egy oldalnál tart... Mindjárt nyitom...
Öh... Ja. Nincs egész egy oldal, de majdnem. Tegnap pötyögtem be ezt is, de többre már nem futotta. Ma is fáradtan értem haza. Direkt szundítottam húsz percet, hogy újrabútoljam az agyamat.
Ezt a szundítós dolgot tegnap is bevágtam, de nem jött be. Néhány percenként felpattantam, mert amint ellazítottam az agyamat, eszembe jutott egy-egy részlet ehhez a fejezethez, és le kellett írnom, hogy el ne felejtsem. A fejezet gazdagodott, de én nem lettem kipihentebb.
Most járok egyet, eldobom párszor a frizbit a kutyámnak, hogy felfrissüljek, azután uccu neki!
Meg a pályázati novellámat is átolvasom. Azt a 14.444 karaktert nem tart sokáig átfutni.
2014. július 20., vasárnap
A tegnapi munkám kiértékelése
Épp az imént olvastam újra a tegnap írt novellámat. Jó lesz ez. Kicsit javítgattam, így a karakterszám most 14.443. Kár, hogy egy karakterrel kevesebb. Külön poén lenne, ha tényleg koppra 14.444 karakter hosszúra sikerült volna.
Kiderült, hogy vagy negyven helyen a bekezdések végén, mielőtt entert nyomtam volna, ütöttem egy szóközt is. Ha nem jelenítem meg ezeket formázási szimbólumokkal, rá sem jövök. Így nyertem negyven karaktert, amiket gyorsan el is használtam.
Perpillanat csak amiatt aggódóm, hogy a téma nem lesz elég boszorkányos a zsűrinek. Tény, hogy a főszereplő boszorkány, illetve említés szinten eredetileg boszorkányos módon próbálta megoldani a problémáját, de a cselekményben inkább démonok szerepelnek.
Nem baj, ez már így marad. Büszke vagyok magamra, hogy ilyen rövid idő alatt megírtam, és nem tűnik összecsapottnak. Még kb másfél hétig nézegetem, azután útjára engedem. Állítólag egy hónap, mire lesz eredmény, azaz szeptemberig még nem fogok hallani felőle, de pl. a Preyerhez képest ez tök jó határidő.
Olyan rég szúrtam már be képet, vagy zenét! Tegnap ezt hallgattam írás közben:
Kiderült, hogy vagy negyven helyen a bekezdések végén, mielőtt entert nyomtam volna, ütöttem egy szóközt is. Ha nem jelenítem meg ezeket formázási szimbólumokkal, rá sem jövök. Így nyertem negyven karaktert, amiket gyorsan el is használtam.
Perpillanat csak amiatt aggódóm, hogy a téma nem lesz elég boszorkányos a zsűrinek. Tény, hogy a főszereplő boszorkány, illetve említés szinten eredetileg boszorkányos módon próbálta megoldani a problémáját, de a cselekményben inkább démonok szerepelnek.
Nem baj, ez már így marad. Büszke vagyok magamra, hogy ilyen rövid idő alatt megírtam, és nem tűnik összecsapottnak. Még kb másfél hétig nézegetem, azután útjára engedem. Állítólag egy hónap, mire lesz eredmény, azaz szeptemberig még nem fogok hallani felőle, de pl. a Preyerhez képest ez tök jó határidő.
Olyan rég szúrtam már be képet, vagy zenét! Tegnap ezt hallgattam írás közben:
2014. július 19., szombat
Folyamatos helyzetjelentés II.
Épp a pályázati novellát írom, és bajban vagyok. 14.444 karakter? Szóközzel? Ahj!
Már hatezer fölött járok, és... Itt bajok lesznek.
Most érkeztem el az első részletezendő jelenetig, és lesz még egy. Plusz az eldarálandó átkötő rész.
----------------
Hétezer háromszáz...
--------------
9.377
Bajos...
Visszamenőleg pár szót kicseréltem a néhány karakterrel rövidebb szinonimájára, kitöröltem pár feleslegesnek ítélt névelőt és töltelékszót...
Meglátjuk. Valahogy csak megoldom!
-------------
10.739
Talán meglesz.
------------
Bakker, lassan tizenkettőezernél járok! Mekkora lenne már, ha koppra 14.444-re jönne ki?
-----------
Már csak alig kettőezer karakterem van. Ez így nem oké. Igyekszem gyorsan befejezni, azután nekilátok a rövidítgetésnek.
----------
Még ezer karakter. Csoda kellene ahhoz, hogy ne csússzak ki.
----------
És sikeresen átléptem a karakterhatárt. Pedig tényleg volt olyan pont, amikor még azt hittem, beleférhetek.
Jelenleg 15.386 karakter. Most gyors nekikezdek a redukálásnak.
-----------
És je!
14.380
Már csak javítgatnom kell. Erre pedig lesz másfél hetem. Agyalok rajta, hogy most talán akkor nekiesek a hatodik éjnek.
Vagy csak büszkén hátradőlök, és megiszom a sörömet.
Már hatezer fölött járok, és... Itt bajok lesznek.
Most érkeztem el az első részletezendő jelenetig, és lesz még egy. Plusz az eldarálandó átkötő rész.
----------------
Hétezer háromszáz...
--------------
9.377
Bajos...
Visszamenőleg pár szót kicseréltem a néhány karakterrel rövidebb szinonimájára, kitöröltem pár feleslegesnek ítélt névelőt és töltelékszót...
Meglátjuk. Valahogy csak megoldom!
-------------
10.739
Talán meglesz.
------------
Bakker, lassan tizenkettőezernél járok! Mekkora lenne már, ha koppra 14.444-re jönne ki?
-----------
Már csak alig kettőezer karakterem van. Ez így nem oké. Igyekszem gyorsan befejezni, azután nekilátok a rövidítgetésnek.
----------
Még ezer karakter. Csoda kellene ahhoz, hogy ne csússzak ki.
----------
És sikeresen átléptem a karakterhatárt. Pedig tényleg volt olyan pont, amikor még azt hittem, beleférhetek.
Jelenleg 15.386 karakter. Most gyors nekikezdek a redukálásnak.
-----------
És je!
14.380
Már csak javítgatnom kell. Erre pedig lesz másfél hetem. Agyalok rajta, hogy most talán akkor nekiesek a hatodik éjnek.
Vagy csak büszkén hátradőlök, és megiszom a sörömet.
Az AL-76-os robot elkeveredik
Az emberi hülyeség határtalan.
Egy Holdra szánt bányászrobot VALAHOGY kisétál a gyárból, és nem érti, hogy miért nem olyan a világ, amilyennek ő ismeri.
Sehol egy kráter, a regolit helyett fű mindenfelé, furcsa, barna oszlopok állnak ki a földből, amelyek zöld gubancokban végződnek. Az emberek nem hordanak szkafandert, pedig kellene.
Mindenki menekül előle, mert eddigre hoztak egy törvényt, ami szerint robotok nem mászkálhatnak szabadon, csak gyárak területén alkalmazhatóak.
Al-76 talál egy roncsokkal körülvett viskót az erdő mélyén, ahol egy férfi bütykölget. Odamegy, és vitába (!) keveredik vele. Ismét egy engedelmes robot, aki most ráadásul burkoltan lehülyézi az embert.
Bányászrobot lévén dolgoznia kell, ezt hajtogatja, de nem érti, hogy nem a Holdon van, itt nincs bánya... A programjának rabja. Végül a kis pozitron agyacskája kitalálja, hogy csinál magának egy bányát, akkor teljesítheti a kvótát, és nem lesz semmi gond. Menten neki is áll bányászgépet építeni a viskó körül fellelhető roncsokból. De milyet!
Amíg ő építget, addig a kerge emberek bezsonganak körülötte. Arra téved egy helybéli ürge, aki látja, hogy a gép ott tevékenykedik. Valójában nem sokat látott, de mire eljutott a seriffig, az agyacskája összeállított a fejében egy horrorfilmbe illő jelenetet halott, széttrancsírolt emberről, meg viskót pusztító gépszörnyről.
Azonnal szerveztek is egy lincselő csapatot, körbevették a viskót, és támadásra készültek, amikor is hirtelen...
Al-76 elkészült a bányászgéppel, és be is indította. A fél dombtetőt sikerült lekapnia alig pár percnyi munkával egy olyan gép segítségével, amit két ceruzaelem működtetett.
Ez mondjuk kicsit röhejes. Két ceruza elem azért mégiscsak két ceruzaelem, de a lényeg szempontjából elfogatható írói túlzásnak. Talán.
A fickó, aki abban a viskóban lakott, nagy pénzt várt a megtalált robotért. Hogy a gép ne menjen el, sok mindent összehordott, végül hagyta neki, hogy bányászgépet építsen, mert addig legalább nyugton marad. Végül, amikor szembesült a bányászgép erejével, akaratlanul és ostobán kiadta a parancsot, hogy AL-76 zúzza apró darabokra az építményt, és felejtsen el mindent.
Mire a Robot Rt. kiért, már csak a bányászgép erejétől megijedt, fejvesztve menekülő helyieket találta, meg a lerombolt dombtetőt, az amnéziás robotot, és egy csodabányagép felismerhetetlen maradványait.
Egy ostoba fickó ijedt kiáltozása miatt elveszett egy hihetetlen technológia. Egy szuper erős bányászgép, amit két ceruzaelem hajtott, nem pedig egy egész atomerőmű.
Emberi ostobaság... Határa nincsen.
Az viszont egy érdekes momentum, hogy AL-76 alkotott. Elvileg olyasmit nem tudhatna, amit nem programoztak belé, új gépek feltalálásához pedig eszméletlen kreativitás szükséges. Ami egy gépnek elvileg nincs.
Asimov robotjaival az a baj, hogy túlságosan hasonlítanak az élőlényekhez. Itt most nem a szabad akarat illúziójára gondolok, hanem az érzelmekre, kreativitásra. Asimov úgy ír ezekről, mintha a gépek ténylegesen élnének, és éreznének.
Egy Holdra szánt bányászrobot VALAHOGY kisétál a gyárból, és nem érti, hogy miért nem olyan a világ, amilyennek ő ismeri.
Sehol egy kráter, a regolit helyett fű mindenfelé, furcsa, barna oszlopok állnak ki a földből, amelyek zöld gubancokban végződnek. Az emberek nem hordanak szkafandert, pedig kellene.
Mindenki menekül előle, mert eddigre hoztak egy törvényt, ami szerint robotok nem mászkálhatnak szabadon, csak gyárak területén alkalmazhatóak.
Al-76 talál egy roncsokkal körülvett viskót az erdő mélyén, ahol egy férfi bütykölget. Odamegy, és vitába (!) keveredik vele. Ismét egy engedelmes robot, aki most ráadásul burkoltan lehülyézi az embert.
Bányászrobot lévén dolgoznia kell, ezt hajtogatja, de nem érti, hogy nem a Holdon van, itt nincs bánya... A programjának rabja. Végül a kis pozitron agyacskája kitalálja, hogy csinál magának egy bányát, akkor teljesítheti a kvótát, és nem lesz semmi gond. Menten neki is áll bányászgépet építeni a viskó körül fellelhető roncsokból. De milyet!
Amíg ő építget, addig a kerge emberek bezsonganak körülötte. Arra téved egy helybéli ürge, aki látja, hogy a gép ott tevékenykedik. Valójában nem sokat látott, de mire eljutott a seriffig, az agyacskája összeállított a fejében egy horrorfilmbe illő jelenetet halott, széttrancsírolt emberről, meg viskót pusztító gépszörnyről.
Azonnal szerveztek is egy lincselő csapatot, körbevették a viskót, és támadásra készültek, amikor is hirtelen...
Al-76 elkészült a bányászgéppel, és be is indította. A fél dombtetőt sikerült lekapnia alig pár percnyi munkával egy olyan gép segítségével, amit két ceruzaelem működtetett.
Ez mondjuk kicsit röhejes. Két ceruza elem azért mégiscsak két ceruzaelem, de a lényeg szempontjából elfogatható írói túlzásnak. Talán.
A fickó, aki abban a viskóban lakott, nagy pénzt várt a megtalált robotért. Hogy a gép ne menjen el, sok mindent összehordott, végül hagyta neki, hogy bányászgépet építsen, mert addig legalább nyugton marad. Végül, amikor szembesült a bányászgép erejével, akaratlanul és ostobán kiadta a parancsot, hogy AL-76 zúzza apró darabokra az építményt, és felejtsen el mindent.
Mire a Robot Rt. kiért, már csak a bányászgép erejétől megijedt, fejvesztve menekülő helyieket találta, meg a lerombolt dombtetőt, az amnéziás robotot, és egy csodabányagép felismerhetetlen maradványait.
Egy ostoba fickó ijedt kiáltozása miatt elveszett egy hihetetlen technológia. Egy szuper erős bányászgép, amit két ceruzaelem hajtott, nem pedig egy egész atomerőmű.
Emberi ostobaság... Határa nincsen.
Az viszont egy érdekes momentum, hogy AL-76 alkotott. Elvileg olyasmit nem tudhatna, amit nem programoztak belé, új gépek feltalálásához pedig eszméletlen kreativitás szükséges. Ami egy gépnek elvileg nincs.
Asimov robotjaival az a baj, hogy túlságosan hasonlítanak az élőlényekhez. Itt most nem a szabad akarat illúziójára gondolok, hanem az érzelmekre, kreativitásra. Asimov úgy ír ezekről, mintha a gépek ténylegesen élnének, és éreznének.
Asnimov - Robbie
Asimov műveivel ma legtöbben filmek formájában találkoznak. Nagy kedvenceim egyike az Én, a robot című. Fiatalkoromban boci szemekkel bámultam a tévé képernyőjét, amikor először szembesültem a robotika törvényeivel.
Ez a gyűjtemény is így kezdődött:
Hova lett a Második Törvény?
Szintén hol volt a Második Törvény, amikor a robot még vissza is mondta (megígérte), hogy megvárja, amíg a lány megtalálja? Robbie rögtön rohant paccsolni, megint nem engedelmeskedett.
Bezzeg, amikor a kölök utánaszólt, hogy ne fusson! Ki-be kapcsol a fejében az engedelmesség, vagy mi?
Aztán jött egy aranyos dolog.
Miután a leányzó lefutotta az immáron cammogó robotot, kigúnyolta a gépet, amiért az nem tudott futni. Robbie erre úgy elszaladt, mint a nyúl. (Nesze neked, kislány! Én úgy lecsaptalak volna a fikázásért, mint vak a poharat, de ez talán így még jobb!)
(Kis kitérő: a robotnak paralelepipedon feje volt. A lineáris algebra tanárom az istennek se tudta kimondani ezt a szót. A gyakszi tanárom ennek hallatán otthon külön gyakorolta a kimondását, hogy ne süljön fel előttünk, és ne röhögjük ki.)
Idilli kis gyerek-játszik-a-robotjával jelenettel kezdődött a sztori. Azután belépett a képbe Anyuka.
(Robbie persze Anyuka parancsát is vonakodott teljesíteni.)
A kislány idegesítő tulajdonságai egy csapással háttérbe szorultak, amint megjelent a nudnik anyuka, aki bár eleinte kedvelte a robotot, mert sok terhet levett a válláról, később megzakkant, és hátszélből ellenszél lett. (Tipikus szülői váltás. Egyéb területeken biztosan tapasztaltátok már.)
Apuka, akit Asimov is papucsférjnek nevezett, persze nincs a robot ellen, sőt, eleinte a pártjára áll, amikor Anyuka el akarja paterolni a háztól.
Anyuka persze jó nudnik (Az előző könyvben olvastam ezt a szót, és nagyon megtetszett. Egyfajta emberi fakopáncsot jelent, aki addig kopogtat az ember koponyáján, amíg az meg nem hajlik az akarata előtt.) módjára ezer, meg ezer mondvacsinált érvet felhoz a Robbie ellen a gyerek jellemfejlődési zavaraitól a robottól rettegő szomszédokig.
Apuka mit tehetett? Idővel megtört, és elvitte a gépet a háztól.
A gyerek persze úgy tudta, hogy Robbie magától szökött meg. Helyette meg jött egy kutya.
Mert egy bazi nagy kutya biztonságosabb, mint egy robot! Miért gondolják azt az emberek, hogy egy élő kutya, egy falkaállat (Mert akárhonnan nézzük, a kutya falkaállat, és nyolcvan százalékuk úgy ledominálja, vagy letojja a gazdáját, hogy az észre se veszi. A kutya a farkas viselkedésben és küllemben némiképp módosult fajtársa. Aki nem hiszi, járjon utána!) ami, ha nem teszik helyre, akár haraphat is, bármilyen jámbornak tűnik általános körülmények között, biztonságosabb, mint egy gép, amit eleve olyannak alkottak meg, hogy embereket szolgáljon, védjen... (Jó, tudjuk, tapasztaltuk, Robbie rebellis, de még a légynek sem ártott.)
A kutya végül elkerült, mert senkit sem izgatott a jelenléte. A kölök sírt a játéka után. Egyáltalán miért kellett elvenni tőle? Ez a történet egy az egyben az előző, csak más körülményke között.
A szülő okos, nem érdekli a gyereke lelkivilága. Elveszi tőle a játékát, mert úgy gondolja, egy deformáltra tenyésztett farkas jobb lesz neki. No comment.
Anyuka, mivel a gyereket szerinte minden fűszál a robotra emlékezeti, kitalálja, hogy költözzenek a nagyvárosba. Az új környezet biztosan jót tesz majd a kölöknek, és elfeledteti vele azt az "átkozott masinát".
A kislány persze azonnal jobb kedvre derül, aminek Anyuka nagyon örül. Egészen addig, amíg repülőre nem szállnak, és a leányzó kijelenti, tudja, miért mennek a városba.
Anyuka megdöbben, a feje fölött kérdőjelek rajzolódnak ki.
"- Tudom, hogy azért megyünk a városba, hogy detektívet fogadjunk, aki megtalálja Robbie-t!"
Apuka menten félrenyelt, Anyuka a kardjába dőlt.
Ezután jött a nudnik következő nagy ötlete. Apuka hagyja ott a munkahelyét egy hónapra, és foglalkozzon a gyerekkel! És a papucs ezt még meg is tette neki!
Igaz, filmek kapcsán, de sokszor elgondolkodtam a dolgon. A gépeket mérnökök alkották, olyanra tervezték, hogy élőlénynek tűnjenek, élőként reagáljanak. A gyerekek könnyebben bedőlnek ennek, mint a felnőttek, de ha érző lény látszatát keltő gépbe botlanánk, valószínűleg mi is meginognánk. Csoda, hogy szegény lány minden sarkon a robotját kereste?
Aki látta a Mesterséges értelem című filmet, az bizonyára emlékszik még a robot srácra, aki felkereste a legközelebbi infópontot, hogy megkérdezze tőle, hogyan válhat Pinocchio mód emberré, merre találja a kék tündért.
Itt is előkerült egy félelmetesen hasonló jelenet, ahol a kislány megkérdezte a világ első beszélő robotját, hogy hol találja Robbie-t.
Persze, a gép csak szemfényvesztés volt, csupán bizonyos kérdésekre tudta a választ. Inkább a robotok evolúciója szempontjából került a történetbe, mint érdekesség.
Végül Apuka megszervezte a dolgot. Elmentek a gyárba, hogy megmutassák a kölyöknek, hogy Robbie csak egy gép volt, nem élőlény, csak úgy tette, mintha az lett volna.
A vég kiszámítható lett: Belefutottak a robotba, aki megmentette a kislány életét, és Anyuka belátta, a masinának otthon a helye.
Egy dolgon fogok még sokat eltöprengeni, mert már régóta foglalkoztat, több történet kapcsán is felmerült bennem, és még sokszor fogok találkozni vele.
Nehéz körbeírni, én se nagyon értem. A gépek nem élnek, de élőnek tűnhetnek, csak ügyes programozás kérdése. Könnyen látjuk őket érző lényben, látjuk a szabad akarat illúzióját, és bedőlünk neki.
Hiszen még én is megsajnáltam a kis robotkölyköt, aki az emberiség pusztulása után még mindig kérlelte a kék tündért, hogy változtassa igazi kisfiúvá. Pedig tudtam, hogy nem érez, csak belé kódolták, és a logikája ezt a cselekvést hozta ki.
Ez a gyűjtemény is így kezdődött:
- A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.
- A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az Első Törvény előírásaiba ütköznek.
- A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az Első és Második Törvény előírásaiba.
Hova lett a Második Törvény?
Szintén hol volt a Második Törvény, amikor a robot még vissza is mondta (megígérte), hogy megvárja, amíg a lány megtalálja? Robbie rögtön rohant paccsolni, megint nem engedelmeskedett.
Bezzeg, amikor a kölök utánaszólt, hogy ne fusson! Ki-be kapcsol a fejében az engedelmesség, vagy mi?
Aztán jött egy aranyos dolog.
Miután a leányzó lefutotta az immáron cammogó robotot, kigúnyolta a gépet, amiért az nem tudott futni. Robbie erre úgy elszaladt, mint a nyúl. (Nesze neked, kislány! Én úgy lecsaptalak volna a fikázásért, mint vak a poharat, de ez talán így még jobb!)
(Kis kitérő: a robotnak paralelepipedon feje volt. A lineáris algebra tanárom az istennek se tudta kimondani ezt a szót. A gyakszi tanárom ennek hallatán otthon külön gyakorolta a kimondását, hogy ne süljön fel előttünk, és ne röhögjük ki.)
Idilli kis gyerek-játszik-a-robotjával jelenettel kezdődött a sztori. Azután belépett a képbe Anyuka.
(Robbie persze Anyuka parancsát is vonakodott teljesíteni.)
A kislány idegesítő tulajdonságai egy csapással háttérbe szorultak, amint megjelent a nudnik anyuka, aki bár eleinte kedvelte a robotot, mert sok terhet levett a válláról, később megzakkant, és hátszélből ellenszél lett. (Tipikus szülői váltás. Egyéb területeken biztosan tapasztaltátok már.)
Apuka, akit Asimov is papucsférjnek nevezett, persze nincs a robot ellen, sőt, eleinte a pártjára áll, amikor Anyuka el akarja paterolni a háztól.
Anyuka persze jó nudnik (Az előző könyvben olvastam ezt a szót, és nagyon megtetszett. Egyfajta emberi fakopáncsot jelent, aki addig kopogtat az ember koponyáján, amíg az meg nem hajlik az akarata előtt.) módjára ezer, meg ezer mondvacsinált érvet felhoz a Robbie ellen a gyerek jellemfejlődési zavaraitól a robottól rettegő szomszédokig.
Apuka mit tehetett? Idővel megtört, és elvitte a gépet a háztól.
A gyerek persze úgy tudta, hogy Robbie magától szökött meg. Helyette meg jött egy kutya.
Mert egy bazi nagy kutya biztonságosabb, mint egy robot! Miért gondolják azt az emberek, hogy egy élő kutya, egy falkaállat (Mert akárhonnan nézzük, a kutya falkaállat, és nyolcvan százalékuk úgy ledominálja, vagy letojja a gazdáját, hogy az észre se veszi. A kutya a farkas viselkedésben és küllemben némiképp módosult fajtársa. Aki nem hiszi, járjon utána!) ami, ha nem teszik helyre, akár haraphat is, bármilyen jámbornak tűnik általános körülmények között, biztonságosabb, mint egy gép, amit eleve olyannak alkottak meg, hogy embereket szolgáljon, védjen... (Jó, tudjuk, tapasztaltuk, Robbie rebellis, de még a légynek sem ártott.)
A kutya végül elkerült, mert senkit sem izgatott a jelenléte. A kölök sírt a játéka után. Egyáltalán miért kellett elvenni tőle? Ez a történet egy az egyben az előző, csak más körülményke között.
A szülő okos, nem érdekli a gyereke lelkivilága. Elveszi tőle a játékát, mert úgy gondolja, egy deformáltra tenyésztett farkas jobb lesz neki. No comment.
Anyuka, mivel a gyereket szerinte minden fűszál a robotra emlékezeti, kitalálja, hogy költözzenek a nagyvárosba. Az új környezet biztosan jót tesz majd a kölöknek, és elfeledteti vele azt az "átkozott masinát".
A kislány persze azonnal jobb kedvre derül, aminek Anyuka nagyon örül. Egészen addig, amíg repülőre nem szállnak, és a leányzó kijelenti, tudja, miért mennek a városba.
Anyuka megdöbben, a feje fölött kérdőjelek rajzolódnak ki.
"- Tudom, hogy azért megyünk a városba, hogy detektívet fogadjunk, aki megtalálja Robbie-t!"
Apuka menten félrenyelt, Anyuka a kardjába dőlt.
Ezután jött a nudnik következő nagy ötlete. Apuka hagyja ott a munkahelyét egy hónapra, és foglalkozzon a gyerekkel! És a papucs ezt még meg is tette neki!
Igaz, filmek kapcsán, de sokszor elgondolkodtam a dolgon. A gépeket mérnökök alkották, olyanra tervezték, hogy élőlénynek tűnjenek, élőként reagáljanak. A gyerekek könnyebben bedőlnek ennek, mint a felnőttek, de ha érző lény látszatát keltő gépbe botlanánk, valószínűleg mi is meginognánk. Csoda, hogy szegény lány minden sarkon a robotját kereste?
Aki látta a Mesterséges értelem című filmet, az bizonyára emlékszik még a robot srácra, aki felkereste a legközelebbi infópontot, hogy megkérdezze tőle, hogyan válhat Pinocchio mód emberré, merre találja a kék tündért.
Itt is előkerült egy félelmetesen hasonló jelenet, ahol a kislány megkérdezte a világ első beszélő robotját, hogy hol találja Robbie-t.
Persze, a gép csak szemfényvesztés volt, csupán bizonyos kérdésekre tudta a választ. Inkább a robotok evolúciója szempontjából került a történetbe, mint érdekesség.
Végül Apuka megszervezte a dolgot. Elmentek a gyárba, hogy megmutassák a kölyöknek, hogy Robbie csak egy gép volt, nem élőlény, csak úgy tette, mintha az lett volna.
A vég kiszámítható lett: Belefutottak a robotba, aki megmentette a kislány életét, és Anyuka belátta, a masinának otthon a helye.
Egy dolgon fogok még sokat eltöprengeni, mert már régóta foglalkoztat, több történet kapcsán is felmerült bennem, és még sokszor fogok találkozni vele.
Nehéz körbeírni, én se nagyon értem. A gépek nem élnek, de élőnek tűnhetnek, csak ügyes programozás kérdése. Könnyen látjuk őket érző lényben, látjuk a szabad akarat illúzióját, és bedőlünk neki.
Hiszen még én is megsajnáltam a kis robotkölyköt, aki az emberiség pusztulása után még mindig kérlelte a kék tündért, hogy változtassa igazi kisfiúvá. Pedig tudtam, hogy nem érez, csak belé kódolták, és a logikája ezt a cselekvést hozta ki.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)