Bocsánatkéréssel tartozom mindenkinek, aki a Tizenhárom éj folytatását várja, de nem tudok nekiülni az ötödik fejezetnek.
Komisz manóim a Népek Őre című sorozatom főszereplőjének szerepébe kényszerítettek bele. Az eszembe jutott dolgokat addig kell leírnom, amíg még friss az élmény, máskülönben elfelejtem. Jelen pillanatban élesebben látom magam előtt az Avari technológia színtelen szürkeségét, Őrző reménytelenségét, első hónapjait a hajón, mint a vérengző vámpírcsaládot.
Az ötödik éj határidejének igyekszem belőni a jövőhét valamelyik napját. (Tekintve, hogy mindjárt éjfél, talán pontosabb, ha azt írom, hogy ennek a hétnek valamelyik napját.)
Már csak két-három jelenet hiányzik, azok valószínűleg egy ültőben meg lesznek, szóval nem kell aggódni. Ez most nem írói válság, csupán kalandozik a fantáziám.
Az ilyesmi nálam a kelleténél sajnos jóval gyakrabban fordul elő. Ezért mondogatom, hogy múzsa nekem nem jutott ki. Komisz, dzsinn temperamentumú ihletmanókkal vert meg a sors, akik hézagosan dolgoznak, és hajlamosak az aktuálistól eltérő történettel foglalkozni.
Pukkadjatok meg ti lusta dögök! Meglátjátok, megint előkerül a gyorskötöző!
Ez a könyv olyan rossz, hogy már jó. Kajak jól szórakozom a saját reakcióimon. Durván húsz oldallal haladtam előrébb az előző bejegyzés óta, de már ilyenekre bukkantam:
(A megfogalmazást már sikerült figyelmen kívül hagyni.)
Olyan szépen bemutatták a high tech indián nindzsát, hogy kezdtem megkedvelni. Ugrándozott kicsit, azután kettétépte az alakváltó óriáskroki. Szinte már sajnáltam. Olyan frappánsan "cikizte" a társát, hogy komolyan vártam a következő megszólalását.
Erre Xenát megszégyenítő csataordításokkal meglovagolta a krokit, aki hátranyúlt a karmos uszonyával (ne kérdezzétek), és kettétépte, mint ovis a frissen sült kiflit. Ennyit a bőre alá ültetett karbonpáncélról... Vajon garanciás volt?
A belei művészien hullottak a tóba.
Amíg krokikánk szépen átvedlett csontpáncélos macskaszörnnyé, hogy tovább aprítsa a népet, a műindán (!) csajszi nekiállt a tó partján sírdogálni. (Egy szép napon arra ébredt, hogy indián akar lenni. Felvette a Szürke Vidra nevet, plasztikáztatta az arcát, és pigmentekkel töltette fel a bőrét, hogy olyan szép rozsdaszínű legyen.)
Átjutottak a hídon, és megtalálták az a sok-sok opált. Az ausztrál csávó rögtön csorgatta a nyálát, vitt volna mindent, de Samnek csak egy kellett, mert varázserőt érzett benne.
Jött az ovis vita.
- Nekem csak ez az egy kell.
- Hülye vagy, ha mindent viszünk, életünk végéig nyaralhatun Hawaii-on!
- Nekem csak ez az egy kell, de maradj, ha akarsz. Itt hagyunk, aztán majd kijutsz, ha tudsz. Lehet, hogy van még egy krokiszörny...
- Ne hagyjatok itt!
- Szevasz!
- Jó' van na! Összekapkodok párat, aztán jövök... Várjatok!
Fel se tűnt nekik, hogy csiszolt köveket vittek el emelvényekről!
Később kicsorgott a falból valami izé, aminek elvileg őriznie kellett volna a cuccost. Asszem...
Szép nyugisan megállapított, hogy néhány idióta kiengedte a gonosz nemtommicsodát, amit opálokkal zártak el.
Ha egyszer börtönépítésre adom a fejemet, én gyémántból fogom csináltatni a kerítést. Hátha azt is elviszik!
(Vagy, ha már Magyarország, legyen inkább réz.)
Őrszellemecskénk, vagy mit tudom én, micsodánk, kisétált a barlangból. Hátra ment a homokozóba, gyúrt magának egy agyaggalambot (kutyát, de mindegy), és a tolvajok után küldte.
Itt jött egy éles váltás.
Japán csávesz agyal:
Atya, Úr, Isten! Mennem kell a Nagymamához.
A Keresztapa már nem menő.
Ha megint sző, ki fogok akadni.
A Nagymama békésen szövöget a kertben.
Ne! Ha a szövőszékkel csattog, nem tudok koncentrálni. Megesz reggelire! De majd rájövök, hogyan tegyem tönkre egy szép napon!
Szegény Nagymama!
Ráadásul itt volt egy éles váltás, amit a szimpla fantasyhez, VAGY sci-fihez szokott agyam nehezen tudott csak követni:
Az előbb még szellemekről, meg alakváltó gyilkos krokikról, nyomkövető agyaggalambokról beszéltünk, azután Nagymamáék előkapták a tarsolyból a mesterséges intelligenciákat.
Bakker, ha minden húsz oldal után írok egy ilyen bejegyzést, rekordot fogok dönteni. Egy könyvről se rizsáztam még ennyit.
Sejtettem, hogy valami kicsit gagyibb dolog lesz de... Ez?! Ez nem kicsit gagyi. Amatőr létemre minden második mondatba belekötöttem. És ez még csak a megfogalmazás.
Most akkor ez sci-fi, vagy fantasy? Eddig úgy tűnik, hogy mind a kettő.
Shadowrun - Árnyvadász sorozat: Robert N. Charrette - Keresd a magad igazát
Eleve bizonytalan vagyok az ilyen sorozatokkal kapcsolatban, de gondoltam, hátha...
Az első két oldal után kiakasztott.
Csávókám áll a hídon, és nem veszi észre, hogy nagy csobogó hangokkal kiemelkedik a vízből egy krokodilszerű óriás izé. Onnan tudja, hogy valami történt hátul, hogy az előtte álló pasas szemében látja a visszatükröződést.
És elvileg ez egy high tech indián nindzsa, aki minden apró szarságot észrevesz. Vagy csak az apró szarságokat veszi észre? Á, minek figyeljek a nagy dolgokra, észre veszek én minden apró csillogást, abból majd következtetek arra a bazi nagy izére a hátam mögött!
És ez mi:
"Amikor elérte a boltív tetejét, jólesően elmosolyodott, és CIKIZNI kezdte Samet."
Cikizni? Hány éves az író? Tizenkettő?
Az már csak hab a tortán, hogy amit a high tech indián nindzsánk mondott, az nem "cikizés" volt, csak egy szimpla beszólás.
Robert bátyánk szépen sorban leírtra, hogy kik léptek be a barlangba, azután külön kihangsúlyozta, hogy az utolsó ember után már nem jött senki.
Tényleg?!
"Jason lépett át elsőként az akadályon Sam után."
Jason lépett át elsőként az akadályon, DE CSAK SAM UTÁN!!
És társaik. Elképesztő mennyiségű hibát találtam, de felét se fogom felsorolni, mert akkor itt ülnék estig. Bakker, pedig csak a huszadik oldalon tartok.
Pedig olyan cukker képekkel illusztrálták a kis kötetecskét! Ilyet utoljára a népmesés könyvemben láttam nyolcéves koromban.
Na, ne! - felkiáltással nyugtáztam, hogy jól belenyúltam a harmadik kötetbe. Eleinte megfordult a fejemben, hogy ha jó lesz, előkerítem az első kettőt is, de ezek után leshetik!
Arra ébredtem, hogy kiürült a ház. Amíg a többiek megrohamozták a bevásárlóközpontokat, én itthon tébláboltam az üres házban. Fogat mostam, megmelegítettem a maradék kávét, azután leültem egy füzettel a konyhaasztalhoz, hogy az ébredés közben eszembe jutó jeleneteket leírjam.
Év elején írtam egy novellát az Új Galaxis pályázatára. Akik régebb óta követnek, vagy visszaolvastak jó néhány bejegyzést, azok tudják, hogy a Majomszármazékkal a világ ellen című írásom harminckettőből harmadik lett. Az antológia előkészületei, amiben megjelentetik majd, sajnos csúsznak, de ami késik, nem múlik.
Nem tudom, hogy említettem-e már, de az a történet egy már közel tíz éves sorozat első története. A második részhez álmodtam meg most három jelenetet. Tegnap még azon agyaltam, hogy mivel ez egy amolyan háttérprojekt, talán soha nem lesz több egyetlen novellánál, de ma már úgy látom, hogy mégiscsak lesz folytatása.
Közben végiggondoltam, mi mindent csináltam eddig, milyen utat jártam be. Félek, hogy ábrándozó kis senki leszek, aki a saját képzeletében tehetséges író, a valóságban csak egy asztalfiók írkász, aki tévedésben fogja leélni az életét hat macskával, meg egy vén vizslabival.
Elég szerencsétlenül tévelyegtem minden irányban. Folyton azt sulykolták a fejembe, hogy pénzt tanuljak meg keresni. Bármit csinálhatok, csak sokat keressek vele. Egyik szakmásból verődtem a másikba, de egyikben sem tudtam magam elképzelni.
Életem legjobb döntése volt, amikor figyelmen kívül hagyva a jobb kereseti lehetőséget, elvállaltam azt a munkát, amit most is végzek. A sok szabadidő mellett részt vettem egy tréningen, ahol sikerült megdobni az önbizalmamat.
Kb húsz ember előtt kellett felolvasnom a nyertes novellámat, de erről, azt hiszem, már írtam. Megdöbbentem, és meghatódtam, amikor láttam, hogy többeket is érdekelt a dolog.
A tréner egy héttel később megállított az ajtóban, és megkérdezte, hogy a hétvégén is írtam-e.
Ritkán vállaltam fel szemtől szembe, hogy én ilyesmivel is foglalkozom. Nem hittem, hogy ez bárkit is érdekelne. A neten úgy is csak azok bukkannak rá a történetre, akik érdeklődnek az ilyesmi iránt, élesben viszont már más a közönség.
Akkor fogtam bele a Tizenhárom éj című történetbe, így büszkén húztam ki magam: "Igen, a hétvégén is alkottam!"
A mentorom a héten megkérdezte, hogy mi az, amivel igazán szeretnék foglalkozni függetlenül atól, hogy ténylegesen meg lehet-e élni belőle.
Egyetlen dolog kísérte végig az életemet úgy, hogy észre se vettem. Mindig arra koncentráltam, hogy olyan szakmám legyen, ami nem száműz a híd alá. Készültem már fizikusnak, újságírónak, habilitációs kutyakiképzőnek... Az utóbbit nyögtem ki bizonytalanul, mert tekintve, hogy épp egy egyesületet akarunk létrehozni, ez biztosnak tűnt.
A mentorom leintett.
"Ne azt mondd, ami kilátásban van, hanem azt, amivel tényleg szívesen foglalkoznál!"
Kinyögtem, hogy írni szeretnék. Ha padlóra kerültem, ebbe kapaszkodtam. A pozitív visszajelzések mindig mosolyt csaltak az arcomra. Ezen a területen még nem ért csalódás, sőt! Csak ma kétszer hatódtam meg, amikor felnéztem az oldalakra, amikre a történeteimet töltögetem.
Ha nagyon modorosan akarom kifejezni magam: a tanult szakmák elvárásainak tengerében megfulladtam volna, ha az írás mentőövként nem tart fenn a felszínen.
Valószínűleg túl sokat hallgattam a fent belinkelt zenét. Ilyenkor csöpögök, mint a vizes szivacs.
Arra gondoltam, holnap nem megyek el a többiekkel a nagymamámhoz. Éves búcsú, összegyűlik a család anyai ága, hogy szembesítsen azzal, hogy nem feleltem meg az elvárásaiknak. Helyette itthon maradok, hogy a saját elvárásaimnak eleget tegyek, és írjak, vagy legalább egy vázlatot összedobjak a hatodik fejezethez.
Ideje, hogy tudatosan is foglalkozzak az írással, ne csak háttérprogramként fusson, ami csak akkor kerül előtérbe, ha menekülni akarok a valódi világ elől.
Ha nekem tetszik, amit csinálok, akkor biztos akad még a világban olyan elvetemült egyén, akinek szintén bejön. Talán több is. Talán egy nap meglepetés ér, és a kezdeti szkepticizmusomat félresöpri az első saját kötetem.
Ki tudja...
Sutyi és Őrző már aratott az Új Galaxis pályázatán, és kaptak pár oldalt a huszonkettedik kiadásban.
Épp most csuktam be A Dukay család harmadik kötetét. Mindjárt ráteszem a porvédő borítót, azután felkerül a polcra.
Ez a pár oldal már gyorsan elrepült. Nem találtam már annyira vontatottnak, mint az előző kötetet. Többször említettem már, de leírom még egyszer. Lajos bácsi már nagyon végezni akart a művével, ezért begyorsított. Ha az egészet ebben a tempóban írta volna meg, jóval kevesebb morgással olvastam volna.
Majdnem könnyeztem, amikor újra felbukkant Dali, Zeker Andris, meg a harmadik fickó neve. Szép utalás az első kötetre, és a kedvenc szereplőimre.
Zia és Ursi konfliktusa is előkerült a második kötetből. Úgy rémlik, ezt korábban dicsértem. Hazafias kötelességek, vagy család és szerelem. Sajnáltam, hogy egy huszárvágással elintézték az ügyet. Nem ásták alá Ursi munkáját, és a nő is megmaradt. A finisben a kérdés újra előkerült. Meg is lepődtem rajta. Pislogtam kettőt, amikor ráeszméltem, hogy Ursi végül a politikai szerepét választotta, és Ziát a gyerekkel elküldte Amerikába.
Persze, Lajos bácsi úgy gondolta, hogy ez túl szomorú vég egy ilyen hosszú történet végére. Zárójelenetnek megkaptuk egy huszadrangú mellékszereplő újraegyesülését régi nagy szerelmével.
- Da zdravsztvujet! (Remélem, nem írtam el. Kiejteni már meg se próbálom.)
Ezt üvöltözték egymásnak. A hatás majdnem meg volt. Örömteli viszontlátás, visszhangzó barlangfalak... Szinte láttam magam előtt.
Kár, hogy meg kellett törnöm a varázst a guglifordítóval.
Az újságíró leleményes állatfaj volt alig ötven évvel ezelőtt. Valamivel több, mint ötven évvel ezelőtt...
"Nyomdahibákkal" tüntetni a rendszer ellen leleményes, bár kicsit gyerekesnek tűnhet. A nép bizonyára értékelte a német "nagyköpet"-ről írt cikket.
Még mindig a Dukay, de remélhetőleg utoljára.
Az események felgyorsultak, egyre kevesebb felesleges részletet találok a kötetben. Nagyobb és világtörténelmi szempontból fontosabb események kerültek előtérbe. Örülök neki, mert sokkal szívesebben olvasok erről, mint a király után futkosó leányzó ábrándjairól, vagy a megcsalt csajsziról, aki a világ végére száműzve magát várta, hogy a férje érte rohanjon, és bocsánatot kérjen.
A rangok érzékelhetően feloldódtak, mint kockacukor a forró vízben. Az arisztokrácia hanyatlása már a XIX. században játszódó első kötet végén kikukucskált. A másodikban a nemesség még gőgösen tartotta a fejét a hullámok fölé, de a harmadikban már elfáradt, és úgy döntött, tojik az egészre.
Péter nagybácsi felületesen említett halálával végleg kihalt a Dukay család függetlenül attól, hogy a gyerekek még vígan éltek.
Sajnos a lányok akkor se vihetnék tovább a nevet, ha nem polgári férjeket választottak volna maguknak. János gróf (alias Johy) köztudottan meleg, akkor se képviselhetné a családot, ha elsőnek jött volna világra. György gróf (azaz Oszty) elhúzott Amerikába, mint a vadlibák, ráadásul ő is polgári feleséget választott magának.
Aztán ott van még a valódi elsőszülött: Rere. Kicsit autista szegénykém, de kedvelem a krapekot. Groteszk karikatúrája az arisztokrata embernek, és találóan mutatja meg az átlag véleményét a nemességről. A szívembe zártam, amikor lekapta a fejéről a cilindert, és beletojt.
Ma még végigdarálom a hátra levő ötven oldalt, ahol már csak a németellenes mozgalom kapálózik, azután végre új könyvet kezdhetek. Erre pedig szép komótosan ráteszem a védőborítót, és felpakolom két másik társa mellé a polcra, hadd porosodjon békében.
Fura lesz egy történelmi regény után sámánokról, meg átkokról olvasni.
Jelentés:
A Tizenhárom éj ötödik fejezete ma még nem bővült, de a tervek szerint a héten befejezem és felteszem. Tegnap egy ismerősöm megkérdezte, hogy ezután mit fogok csinálni. Szemrebbenés nélkül rávágtam, hogy nekiesek a hatodiknak.
Igyekszem ráállni a minimum heti egy fejezetre. Szurkoljatok, hogy legyen hozzá erőm!
A jó hír, hogy ma írtam. A rossz, hogy nem történetet. A tojásrakó emlősök kerültek terítékre, de csak azért, hogy megdolgozzak a pénzemért. Sok érdekességet megtudtam a kacsacsőrű emlősről és a hangyászsünről, de még nem tudom, hogy ezeket hol tudnám hasznosítani.
Közben belekukkantottam a tavalyi Preyer pályázat legjobbnak ítélt írásaiba. Egyik se kötött le, így inkább csak a kommenteket néztem meg.
Eddig is tudtam, hogy képtelenség olyat írni, ami mindenkinek megfelel, de ezek a kritikák... Az egyikben azt írták, kár, hogy az illető rövid idő alatt csapta össze a művét. Tekintve, hogy én is ezt csináltam, jót nevettem. No problem! Legalább bátor voltam.
A HungaroCon valamikor ősszel lesz, de valahogy egyre kevesebb kedvem van hozzá. Miért ott kell kihirdetni a nyertest?
Hacsak nem küldenek ki még pár helyzetjelentést, simán el fogom felejteni, hogy egyáltalán írtam nekik történetet.Nem is lenne rossz... Egyszer csak megjelenne egy levél a fiókomban: Íme a szakszerű kritika a firkálmányodra. Van hova fejlődnöd...
De, ha mást nem, az eredményhirdetés pontos időpontját el fogják küldeni, szóval esélytelen, hogy legközelebb a kész végeredményt kapjam meg.
Minek kellett egyáltalán szólni, hogy megkezdték a kiértékelést? Már kezdtem megfeledkezni az egészről, most meg már két napja ezen kattogok. Valószínűleg feleslegesen.
Mi lesz, ha nem megyek el az eredményhirdetésre?
Mekkora az esély arra, hogy nyolcvanhétből pont az én írásomat értékeljék?
Vonatozzak fel potyára?
Társasággal még talán...
Olyan soká lesz még! Hacsak nem jelentgetnek kéthetente, addigra hatszor elfelejtem az egészet. Csak most nem tudok lekattanni a témáról.
A Tizenhárom éj ötödig fejezete itt áll megnyitva, de egy büdös sort nem írtam. Sajnálom, de ma semmire nem tudtam rávenni magam. Csak arra, amire feltétlenül muszáj volt. Egy-két fontos dolog még így is kimaradt. Nyomott és fáradt vagyok. Ma már tutira nem fogom befejezni az ötödik éjt. Talán holnap, vagy holnap után.
