Másodjára...

Hivatásos állatvédő létemre most fogom lecsapni a kutyámat. Nem kirántotta a tápkábelt pont akkor, maikor közzé akartam tenni az új bejegyzésemet.

Az önzésről és az önzetlenségről írtam, de már képtelen vagyok felidézni az eredeti írásomat.

Gondoljatok a hősökre. Abszolút önzetlenül cselekednek, mentik az embereket... De mi van a saját életükkel?

Kinek tartozunk inkább az életünkkel? Másoknak, vagy inkább önmagunknak?

A Dukayt olvasva jutott eszembe ez a gondolat. Két szereplő konfliktusba keveredett ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Boldogok lennének együtt, de a férfi egy olyan eszmének akarja áldozni magát, ami nem tűrné meg a házasságukat.

Vagy összeházasodnak, s boldogan élnek együtt, ezzel jól megrugdosva az eszmét, amiben a férfi hitt, vagy továbbélnek boldogtalanul, de a nép meg kapja azt az ébresztőt, amit a férfi szánt nekik.

Nehéz ügy...

Gonosz ihletmanóim az új regényötletem felé mutogatnak, miközben pontosan ezt a kérdéskört susogják a fülembe.

Mit tegyen az a király, aki úgy nőtt fel, hogy teljesen átadta magát a népének. Saját magával nem törődve mindig csak azon töprengett, hogy a háborúk sújtotta világban hogyan védhetné meg az országát.

Végül megtalálja a megoldást. Szögre akasztja a koronáját, hogy inkognitóban megoldja a világ problémáját.

Itt kezdődnek a gondok.

Két évtizednyi önzetlenség után belekóstol az önző világba.

Engedhet-e a csábításnak? Megfeledkezhet-e a népéről?

Elfelejtheti-e, hogy miért hagyta ott a trónt, hogy egy számára kedves embert megmentsen, ezzel semmissé téve minden addigi erőfeszítést, halált és vért?

Nagyon sablonosan hangzik?

Így elsőre talán igen. Talán csak a fejemben levő részletek, és a végkifejlet teszik egyedivé a történetet.

Kár, hogy határozatlan időre félre kell tennem az ötletet. Mire előkerül, lehet, el is felejtem, hogymire akartam kilyukadni.

Mindenesetre felírtam minden ihlető dolgot, kósza gondolatot, ami hangulatba hozott.

A dzsinn temperamentumú ihletmanóim meg bekaphatják!

Örvény

Megint álomtól kótyagos a fejem. Nem értem, hogy mostanában mi történik velem. Valami sötét, magával ragadó olvasmányra vágyom, de egy sincs soron. Leemeltem a polcról egy régebbi kötetet, ami pont illett a hangulatomhoz, de csak néhány jelenetet olvastam vissza.

Túl sok olvasatlan könyvem van ahhoz, hogy a már kiolvasottakkal foglalkozzak.

A Dukay család második kötetéből már csak alig száz oldal van hátra. De az már napok óta. Olyan nyomasztó örvény kavarog a fejemben, hogy egyszerűen képtelen vagyok befogadni bármit, ami nem odaillő.

Tegnap végre megnéztem a Csodálatos pókembert. A második részből kiindulva, gondoltam, az majd kimozdít.

De nem.

Bántott.

Tény, hogy egy jól sikerült filmet néztem meg, de kapásból kiszúrtam azt az egy, alig néhány másodperces jelenetrészletet, ami még mélyebbre taszított. Megnéztem újra és újra és újra...

Megint sikerült maxon pörgő, érzelmekkel túlfűtött fantáziával elaludnom. Természetes, hogy ismét a bőrömön éreztem az álmom minden egyes mozzanatát.

Ahhoz képest, hogy máskor egyáltalán nem emlékszem az álmaimra, ez most egymás után sorozatban a harmadik ilyen élményem volt.

A baj az, hogy ez az állapot öngerjesztőnek tűnik.

Nincs, ami kimozdítson ebből az örvényből, és csak az köt le, ami táplálja. Olyan ez, mint valami spirál. És pont mostanra kellett időzíteni a hosszú hétvégét!

Írnom kellene, de nem megy. Pedig megígértem.

Ilyen fejjel egyszerűen nem megy.

Megpróbálom rákényszeríteni magamat, a Dukayra. Hátha segít...

Álom

Álomtól kótyagos a fejem. Az éjszakai gondolataim lehetnek a ludasok. Egy új történet kezdett el körvonalazódni a fejemben, amit sajnos félre kell majd tennem. A történet utolsó mondatait leírtam. Álltam már fel sírva a gépem mellől írás után, de úgy még nem, hogy az adott történetet valójában még el sem kezdtem megírni.

Maxra járatott fantáziával feküdtem le aludni, aminek néhány túlságosan valószerű álom lett az eredménye. Biztos álmodtatok már ilyet. Amikor a bőrötökön éreztétek a többi szereplő minden érintését, a szituációt átlengő hangulatot, és olyan letaglózva ébredtetek ebből az álomból, mintha kitéptek volna belőletek egy darabot.

Akaratlanul is ezt a darabot keresem minden sarokban, pedig tudom, hogy nem létezik.

Érzem, hogy éhes vagyok, de nem tudok enni.

Nem tudok magammal mit kezdeni.

Igyekszem összeszedni magam, mert írnom kell. Ma ismét számon kérték rajtam az elmaradt fejezeteket. Örülök neki, mert ez visszahozott a valóságba. Többé-kevésbé...

Megnyitottam a negyedik fejezet dokumentumát, de szinte nem is láttam a már kész sorokat. Csak ültem, és bámultam. Kisebb szívrohamot kaptam, amikor anyám beszólt, hogy teregessek ki. Fél percre rá meg kellett kérdeznem, hogy mit is kért tőlem, mert nem jutott az eszembe. Vagy inkább eleve fel se fogtam, hogy mit mondott.

Megtettem, amit kért, de még ez sem térített magamhoz. Csak félig voltam jelen a tűző napon, mintha a testem külön létezett volna tőlem, önállóan cselekedett volna, amíg én a nem létező darabkát kerestem, amit még most is hiányolok magamból.

Feldobtam egy kávét, hátha az majd segít.

Én és a jobbik felem

Úgy néz ki, a balkezes írás megtanulása király ölet volt. Még csak kétszer gyakoroltam, de már érzem, hogy valami változik.

Éjszaka furcsán éreztem magam. Nem értettem, hogy miért. Tudtam, hogy valami más, de képtelen voltam nevet adni neki.

Ma azon kaptam magamat, hogy bal kézzel nyúltam tárgyak után. Bal kézzel tettem a telefont a jobb fülemhez. (Kicsit kitekert póz lett, de furcsamód nem zavart.)

Határozottan érzem, hogy a bal karomat alapvetően elhanyagoltam. Kis, tartós erőfeszítések után hamar elfárad. Mintha más színben is látnám most a világot. Kellemesen furcsa.

A jobb agyfélteke felel a kreativitásért. Leginkább rajzolás terén hangsúlyozzák, de szerintem írásnál is fontos. Tény, hogy az olvasás, a konkrét szavak, a verbalitás balos tulajdonság, de mire megyünk a jó fogalmazókészséggel, ha nincs egy kreatív ötletünk, amit leírhatnánk?

Úgy érzem, egyensúlyban kell lennie a két agyféltekének ahhoz, hogy az ember tényleg jól írjon.

Érdekes fejlődés a tegnapi "leszarom nap" után.

Leszarom nap

Nyomottnak érzem a fejemet. Írnom kéne, de még a Wordöt se nyitottam meg.

Megpróbáltam ma bal kézzel írni. Állítólag jót tesz az agynak. Arra gondoltam, megtanulom rendesen használni az ügyetlenebb kezemet. Ki tudja, mikor jön még jól. Egyszer, amikor meghúztam a jobb kezemet, és rákényszerültem a balra, rádöbbentem, hogy mekkora veszteség érne, ha elveszíteném a jobbomat. Meg persze, hátha tényleg felfrissül tőle az elmém is.

Egyszerűen semmihez nincs kedvem. Nem tudok mit kezdeni magammal. Arra gondoltam, olvasok egy kicsit. Még csak a könyvet nyitottam ki. Valahogy nehezen veszem rá magamat bármire is.

Nem vagyok magam alatt, szimplán semmihez sincs kedvem. Tipikus leszarom nap ez a mai.

Nem egyszerű olvasmány

Meglep valakit, ha azt írom, hogy még mindig A Dukay családot olvasom?

Az utóbbi időben nehezen szántam rá magam, hogy a kezembe vegyem, pedig tényleg nem egy rossz könyv. Csak túl hosszú. Testközelbe hozza a történelmet, könnyebb elképzelni az adott kort, amiről éppen ír, csak néha túlságosan is elveszik a részletekben.

Ki a halált érdekel az utolsó kis mellékszereplő háttértörténete?

Ugrálunk a család különböző tagjainak szálai között, egyiket, másikat félretesszük, közben kiderül, hogy az egyik kölök tanára transzvesztita, aztán Hitler elé toljuk az embereket, aztán hazajönnek a galambok...

Kusza, de legalább változatos. Az író gyakran bedob egy ilyen húzást, amire az ember felkapja a fejét.

Nekem meg pont akkor kellett eltennem a könyvet, amikor a tanárbácsi lekapta szintén hímnemű tanítványát.

Hiába, mennem kellett...

Ezek a meghökkentő apróságok mindig új lendületet adnak az olvasáshoz, azután kapunk valami jó hosszú monológot, ami elkedvetlenít.

Nem egy egyszerű olvasmány, az már biztos.

A harmadik kötettel együtt még van nagyjából hatszáz elolvasandó oldalam, mielőtt túllépnék ezen a történeten.

És még írnom is kell.

Hálás vagyok ennek a blognak. Tény, hogy sokat nyafogok, de enélkül a felület nélkül csak fortyognék, még lassabban olvasnék, és az írás se menne úgy.

Elküldés után

Elküldés után visszaolvasva a novellámat...

O-ó!

Egy-két elütés itt-ott. Néhány szóismétlés amott...

Így tessék halogatni a pályázati művek megírását!

Mindegy... Magamnak kijavítgatom. Igaz, hogy másik pályázatra már valószínűleg nem küldhetem el, de feldobom majd valahova. Azért született, hogy az emberek olvassák. Csak kár, hogy meg kell vele várnom az eredményhirdetést. Ami gőzöm sincs, hogy mikor lesz.

Tudja valaki, hogy idén mikor lesz a HungaroCon?

Nekem még arról sincs fogalmam, hogy hogyan jutok fel. Remélem, a barátaim vevők lesznek aznapra egy pesti kirándulásra...

Miért nem lehetett ezt is e-mailben rendezni?

Mindegy. Talán el se megyek. Láttam, hány pályamű volt tavaly, szerintem idén se lesz kevesebb. Ilyenkor apróságokon buknak az alkotások. Tudom, voltam már zsűritag. Bár mi gyerekrajzokat bíráltunk, a lényeg, úgy gondolom, ugyan az.

Most már mindegy...

Aggódni nagyon kár. Innentől kezdve én már nem tehetek semmit. Akár el s felejthetem.  Majd utánam hajítanak egy üzenetet, ha akarnak valamit.

Jobb, ha visszatérek a megkezdett írásaimhoz. Azokkal még sok a meló.

Mindig úgy gondoltam, hogy a kész írásokat akár el is lehet felejteni. Meg is lepődöm, ha visszamenőleg kapok valamelyikre véleményt. Az a baj, hogy mivel ezekkel már nincs meló, abszolút nem érdekesek a számomra. Nem érdekel, hogy mi lesz velük.