Mielőtt még újra elfelejtem. Így azért már kicsit pontosabb.
Eredetileg a "B@### meg! A Preyer!" címet akartam adni ennek a bejegyzésnek, de elfelejtettem megírni.
Hogy hogyan jutott eszembe, az hosszú történet. A lényeg, hogy elfelejtettem. Anno, amikor az Új Galaxis pályázatára írtam a novellámat, úgy belelkesedtem, hogy azonnal kerestem egy másikat. Az Avana egyesület hirdetett egy érdekes pályázatot. A vicces az, hogy a nyertes írások szintén az Új Galaxis antológiájában fognak megjelenni.
Bár azt nem tudom, hogy ugyan abban-e, mint a Majomszármazékkal a világ ellen.
Mindegy.
Van tíz napom arra, hogy a kigondolt alapötletet kidolgozzam.
Vagy újat találjak ki...
Vááá! Még nem tudom. Még semmit sem tudok.
Az a baj, hogy a már meglevő ötlet tök jó. Gondolatébresztő. Jó megfogalmazással humoros is. Csak hiányzik belőle a cselekmény. Kellene valami pörgős cucc a közepére.
40.000 karakterben! Szóközzel!
A novella még mindig nem az én műfajom.
Mindegy. A Népek őre alapsztoriját is sikerült beletömörítenek két oldalba... Aztán jött még három oldal alapozás... Tíz oldal cselekmény... EZ IS TÖBB LETT 40.000 KARAKTERNÉL!
Szóköz nélkül!
Talán, ha összekeverném az idősíkokat... Jelen -> visszaemlékezés ->jelen...
De így meg lehet, hogy túl kusza lesz.
És még így se tudom, hogy mi legyen pontosan a cselekmény.
És tíz napom van kitalálni.
És nem tudom.
És fáradt vagyok.
És még mindig gépelek.
És két napom van megírni és feltölteni a Tizenhárom éj harmadik fejezetét.
És még jó, hogy péntekig ápolom az intim kapcsolatomat a rézzel. (Félreértések elkerülése végett: B@szom a rezet. Csak azért, mert volt már olyan, aki értetlenül nézett.)
És befejeztem az ésezést.
Szerintem unatkozom.
Szerintem fáj a hátam.
Szerintem elmegyek már aludni.
Preyert meg felírtam.
2014. május 20., kedd
2014. május 18., vasárnap
Tizenhárom éj
És! Ma reggel felkerült AFS-re is a Tizenhárom éj című kisregényem leges legelső fejezete. Ugyan kritika még nem jött, de a megtekintések száma már harminc fölött jár. Ilyet még a Bástyák sem produkált, pedig azért az is hozott szép eredményeket.
Na, akkor írjunk erről a kis valamiről pár sort. (Mibe, hogy több lesz ez pár sornál?)
Kezdjük ott, hogy nem akartam belevágni. De megtettem.
Nem baj, ezt most rövidre terveztem. Az első olyan sztorim, aminek előre meg tudtam határozni a fejezetszámát. Hála a rövid intervallumnak, a kevés eseménynek és a minimális szereplőgárdának.
Épp most verték a fejembe, hogy a projekteknek, ahhoz, hogy ténylegesen elkészüljenek, időkorlátot kell adni. Előre meg kell határozni, hogy mikorra akarom teljesíteni, milyen ütemben fogok dolgozni, stb. Hasznos tanács, állandóan elcsúsztam minden írásommal, több még be sincs fejezve, mert elfogyott a lendület, meg közben másba fogtam... Itt a megoldás, csak alkalmazni kell. Már csak azért is érdemes meghatározni egy reális, de azért elég közeli határidőt, hogy a hangulat, ami az adott történetet ihlette, még nyomokban megmaradjon az utolsó szó legépelésénél is.
Most kijelentem, a Tizenhárom éj című írásom két-három héten belül el fog készülni. Tudom, laza határidő, de valahol el kell kezdeni. Ha sikerül naponta egy fejezetet produkálnom (Miért ne? Az elsőt s fél nap alatt hoztam össze.), akkor két hét alatt befejezem. Ha egy-két nap kimarad valami miatt (lásd tegnapi), akkor több lesz, mint két hét. Három fölé már nem akarom nyújtani.
Erről ennyit.
Ez a történet kihívás lesz a javából. Nem csak a határidő miatt, hanem mert a szinte már védjegyemmé vált béna humoromat jó mélyre el kell ásnom. Kivételesen tényleg horrort akarok írni, nem pedig szellemességtől csöpögő paródiát.
Hirtelen ennyi. Lépek írni, mert még ma be akarom fejezni a második fejezetet.
Na, akkor írjunk erről a kis valamiről pár sort. (Mibe, hogy több lesz ez pár sornál?)
Kezdjük ott, hogy nem akartam belevágni. De megtettem.
Nem baj, ezt most rövidre terveztem. Az első olyan sztorim, aminek előre meg tudtam határozni a fejezetszámát. Hála a rövid intervallumnak, a kevés eseménynek és a minimális szereplőgárdának.
Épp most verték a fejembe, hogy a projekteknek, ahhoz, hogy ténylegesen elkészüljenek, időkorlátot kell adni. Előre meg kell határozni, hogy mikorra akarom teljesíteni, milyen ütemben fogok dolgozni, stb. Hasznos tanács, állandóan elcsúsztam minden írásommal, több még be sincs fejezve, mert elfogyott a lendület, meg közben másba fogtam... Itt a megoldás, csak alkalmazni kell. Már csak azért is érdemes meghatározni egy reális, de azért elég közeli határidőt, hogy a hangulat, ami az adott történetet ihlette, még nyomokban megmaradjon az utolsó szó legépelésénél is.
Most kijelentem, a Tizenhárom éj című írásom két-három héten belül el fog készülni. Tudom, laza határidő, de valahol el kell kezdeni. Ha sikerül naponta egy fejezetet produkálnom (Miért ne? Az elsőt s fél nap alatt hoztam össze.), akkor két hét alatt befejezem. Ha egy-két nap kimarad valami miatt (lásd tegnapi), akkor több lesz, mint két hét. Három fölé már nem akarom nyújtani.
Erről ennyit.
Ez a történet kihívás lesz a javából. Nem csak a határidő miatt, hanem mert a szinte már védjegyemmé vált béna humoromat jó mélyre el kell ásnom. Kivételesen tényleg horrort akarok írni, nem pedig szellemességtől csöpögő paródiát.
Hirtelen ennyi. Lépek írni, mert még ma be akarom fejezni a második fejezetet.
2014. május 17., szombat
Gondolatok kávé előtt
Szeretem a frissen feltöltött történetet körülvevő izgalmat.
Amiatt már régen nem aggódom, hogy nem engedik fel. Szerencsére elég jó a helyesírásom, csak néha vétek, akkor is inkább figyelmetlenségből.
Olyan jó, hogy végre működik a laptopom. Az asztali gépen valahogy nem tudtam ilyen gyorsan gépelni. Zavart, hogy kint kellett ülnöm a ház közepén, állandóan járkáltak körülöttem. Jobban szeretem a laptopom kicsi, tömörített, halkan kopogó billentyűzetét, mint azt az ormótlan valamit odakint. Ráadásul a szobámban azért mégiscsak magam lehetek. Sokkal inger dúsabb környezet, hamarabb jönnek az ötletek.
Egy rendszer sem képes nála bonyolultabb rendszert létrehozni. Ebből következik, hogy minél bonyolultabb egy rendszer, annál bonyolultabb rendszer létrehozására képes (ami persze még mindig egyszerűbb saját magánál). A világ legbonyolultabb rendszere a káosz, mert nincsenek szabályai; vagyis bármi születhet belőle.
Ezek után ne tessék leszólni a szobám állapotát! Nagyon is termékeny környezet!
Elfelejtettem, hogy eredetileg mit akartam írni.
Kerítek egy kávét.
Amiatt már régen nem aggódom, hogy nem engedik fel. Szerencsére elég jó a helyesírásom, csak néha vétek, akkor is inkább figyelmetlenségből.
Olyan jó, hogy végre működik a laptopom. Az asztali gépen valahogy nem tudtam ilyen gyorsan gépelni. Zavart, hogy kint kellett ülnöm a ház közepén, állandóan járkáltak körülöttem. Jobban szeretem a laptopom kicsi, tömörített, halkan kopogó billentyűzetét, mint azt az ormótlan valamit odakint. Ráadásul a szobámban azért mégiscsak magam lehetek. Sokkal inger dúsabb környezet, hamarabb jönnek az ötletek.
Egy rendszer sem képes nála bonyolultabb rendszert létrehozni. Ebből következik, hogy minél bonyolultabb egy rendszer, annál bonyolultabb rendszer létrehozására képes (ami persze még mindig egyszerűbb saját magánál). A világ legbonyolultabb rendszere a káosz, mert nincsenek szabályai; vagyis bármi születhet belőle.
Ezek után ne tessék leszólni a szobám állapotát! Nagyon is termékeny környezet!
Elfelejtettem, hogy eredetileg mit akartam írni.
Kerítek egy kávét.
2014. május 11., vasárnap
Retkes klavi
Írni próbálok. Egy rövid (mármint hozzám képest) történeten dolgozom. Az első, aminél előre meghatároztam a fejezetszámot. A baj csak az, hogy kínszenvedés legépelni.
Állítólag a gépünk azért nem működött, mert a zárlatos billentyűzetünk folyton lecsapta. Lehet benne valami, ugyanis a kölcsön klavival még egyszer sem rendetlenkedett.
Ez a billentyűzet viszont katasztrófa. Írni próbálok, de ez a retkes (nem káromkodás, tényleg mocskos) billentyűzet a rárakodott kosztól nehézkesen nyomódik. Amúgy is gyakran hagyok ki betűket, de így, hogy kétszeres erővel kell rávágnom a billentyűkre, duplán megnehezíti a dolgomat. Sürgősen szereznem kell egy másikat.
Állítólag a gépünk azért nem működött, mert a zárlatos billentyűzetünk folyton lecsapta. Lehet benne valami, ugyanis a kölcsön klavival még egyszer sem rendetlenkedett.
Ez a billentyűzet viszont katasztrófa. Írni próbálok, de ez a retkes (nem káromkodás, tényleg mocskos) billentyűzet a rárakodott kosztól nehézkesen nyomódik. Amúgy is gyakran hagyok ki betűket, de így, hogy kétszeres erővel kell rávágnom a billentyűkre, duplán megnehezíti a dolgomat. Sürgősen szereznem kell egy másikat.
2014. május 9., péntek
Kényszerszünet után
Ezer bocsánat a túl hosszú kimaradásért, de ha nem működik a gép, az egy elég ciki helyzet. Fura, de különösebben nem hiányzott. Olvashattam, még festettem is, újra felfedeztem a tévét... Álltam, mint befőtt az üvegben.
Na! Akkor!
Még mindig a Dukay családnál tartok. Piszkosul hosszú, és bár bőven elég szabadidőt áldozhattam rá, egyszerűen nem jutottam a végére. Az első köteten túl vagyok, a második nagy részén is, de még ott a harmadik.
Bevallom, sokat tanultam belőle az ezernyolcszázas évekről, meg a kilencszázas évek elejéről, és ez kifejezetten tetszett (alkalmas pillanatokban fitogtattam is megszerzett történelmi ismereteimet), de az a sok felesleges leírás!
Fárasztó.
Az első kötet még pörgött, mert száz évet írt le ötszáz oldalban, de a második alig harminc-negyven évet akar a pofámba tolni közel EZER oldalban!
Egyre gyakrabban kapom magam azon, hogy csak fut a szemem a sorokon, oldalakat rágtam végig úgy, hogy nem is emlékeztem rájuk, és még így se maradtam le semmiről.
Erről egyelőre ennyit. Tekintve, hogy mennyi van még hátra belőle, és hogy már gép is van, szóval csökken az olvasásra szánható idő, meg egyebek, sokszor fogok még erről a regényről rizsázni. Azokra az alkalmakra is kell hagyni valamit. Elegetek is lesz belőle.
Más.
Tegnap húsz ember előtt fel kellett olvasnom azt a novellát, amit év elején arra a bizonyos pályázatra írtam. Kezem lábam remegett, úgy izzadtam, mint egy ló. Az idegességem látványosan párolgott el, ahogy belelendültem: felszáradt az arcom.
Nagyjából négy oldalt sikerült felolvasnom, a maradék hétre nem maradt idő, de megfenyegettek, hogy bepótoljuk egy következő alkalommal. Valószínűleg arról is fogok írni. Kíváncsi vagyok, hogy akkor hogyan fogok reagálni.
A legjobb az egészben az volt, amikor szünetben ketten is nyílegyenesen jöttek oda hozzám, és elkezdtünk könyvekről beszélgetni. Azt az érzést nem tudom leírni. Csináltam valamit, ami érdekelte őket, és beszélgettünk róla.
Túlságosan is hozzászoktam, hogy a környezetemet nem érdekli az, amit csinálok. Ez most olyan furcsán kellemes volt.
A másik érdekes dolog, ami még így hirtelen eszembe jutott:
Valamikor feltettem netre az egyik írásgyakorlatomat. Csak úgy. Se eleje, se vége, se célja, se különösebb értelme. Egy random jelenet a semmiben lógva.
A hétre kölcsön kaptam egy okostelefont. Felszaladtam a netre, hogy körbenézzek, mi újság a nagy világban.
Ez a random kis szösszenet nem kiemelt lett?!
Első reakcióm:
WTF?! EZ?! MIH?!
És ez a valami kajak ott fog lógni a főoldalon az emberek pofájában.
Örülök, mert tök jó, de igazságtalannak érzem. Olyan, mintha Valamelyik nagy festő (képzeljetek ide bármilyen nevet) unalmában összefirkálta volna egy kezébe akadó szórólap sarkát, heccből megmutatta volna pár embernek, azok meg bekeretezve kiállították volna.
Sok írás van még fent, ami jobban megérdemelte volna, mert az alkotó szívét, lelkét beletette, és reménykedik, hogy kap valami tök jó visszajelzést.
Fura.
Mindegy.
Már megint nem akartam ennyit írni.
Na! Akkor!
Még mindig a Dukay családnál tartok. Piszkosul hosszú, és bár bőven elég szabadidőt áldozhattam rá, egyszerűen nem jutottam a végére. Az első köteten túl vagyok, a második nagy részén is, de még ott a harmadik.
Bevallom, sokat tanultam belőle az ezernyolcszázas évekről, meg a kilencszázas évek elejéről, és ez kifejezetten tetszett (alkalmas pillanatokban fitogtattam is megszerzett történelmi ismereteimet), de az a sok felesleges leírás!
Fárasztó.
Az első kötet még pörgött, mert száz évet írt le ötszáz oldalban, de a második alig harminc-negyven évet akar a pofámba tolni közel EZER oldalban!
Egyre gyakrabban kapom magam azon, hogy csak fut a szemem a sorokon, oldalakat rágtam végig úgy, hogy nem is emlékeztem rájuk, és még így se maradtam le semmiről.
Erről egyelőre ennyit. Tekintve, hogy mennyi van még hátra belőle, és hogy már gép is van, szóval csökken az olvasásra szánható idő, meg egyebek, sokszor fogok még erről a regényről rizsázni. Azokra az alkalmakra is kell hagyni valamit. Elegetek is lesz belőle.
Más.
Tegnap húsz ember előtt fel kellett olvasnom azt a novellát, amit év elején arra a bizonyos pályázatra írtam. Kezem lábam remegett, úgy izzadtam, mint egy ló. Az idegességem látványosan párolgott el, ahogy belelendültem: felszáradt az arcom.
Nagyjából négy oldalt sikerült felolvasnom, a maradék hétre nem maradt idő, de megfenyegettek, hogy bepótoljuk egy következő alkalommal. Valószínűleg arról is fogok írni. Kíváncsi vagyok, hogy akkor hogyan fogok reagálni.
A legjobb az egészben az volt, amikor szünetben ketten is nyílegyenesen jöttek oda hozzám, és elkezdtünk könyvekről beszélgetni. Azt az érzést nem tudom leírni. Csináltam valamit, ami érdekelte őket, és beszélgettünk róla.
Túlságosan is hozzászoktam, hogy a környezetemet nem érdekli az, amit csinálok. Ez most olyan furcsán kellemes volt.
A másik érdekes dolog, ami még így hirtelen eszembe jutott:
Valamikor feltettem netre az egyik írásgyakorlatomat. Csak úgy. Se eleje, se vége, se célja, se különösebb értelme. Egy random jelenet a semmiben lógva.
A hétre kölcsön kaptam egy okostelefont. Felszaladtam a netre, hogy körbenézzek, mi újság a nagy világban.
Ez a random kis szösszenet nem kiemelt lett?!
Első reakcióm:
WTF?! EZ?! MIH?!
És ez a valami kajak ott fog lógni a főoldalon az emberek pofájában.
Örülök, mert tök jó, de igazságtalannak érzem. Olyan, mintha Valamelyik nagy festő (képzeljetek ide bármilyen nevet) unalmában összefirkálta volna egy kezébe akadó szórólap sarkát, heccből megmutatta volna pár embernek, azok meg bekeretezve kiállították volna.
Sok írás van még fent, ami jobban megérdemelte volna, mert az alkotó szívét, lelkét beletette, és reménykedik, hogy kap valami tök jó visszajelzést.
Fura.
Mindegy.
Már megint nem akartam ennyit írni.
2014. április 14., hétfő
Net-szünet
Nyakamba szakadt a szabadság, de semmi kedvem semmihez. Elutazom pár napra, ahol nem lesz net, hátha az kicsit lendít rajtam. A Dukay család első kötetével már majdnem végeztem. Érdekes...
A törikönyvekben a bujdosókról annyit írtak, hogy Törökországban tengtek-lengtek. Egész vicces életük volt arrafelé, arról nem is beszélve, hogy akik elindultak nyugatra, olyan fogadtatásban részesültek, mint a mai sztárok.
A könyv szerint az amcsik majdnem magukhoz költöztettek bennünket. Bár tényleg a szárnyuk alá vettek volna bennünket! Már rég lenne táblagépem, meg egyéb kütyüm.
Hogy politikailag hogy állnánk? Nem tudom. De a szovjet uralmat biztosan nem szenvedtük volna meg. Fejlettebb állam lennénk. A világháborúkban is a győztes oldalon álltunk volna, még az elcsatolt területek is meglennének. Nem hurcoltak volna el embereket, kevesebben haltak volna meg.
...
Lehetne még ragozni.
Elgondolkodtató egy könyv, annyi biztos...
A törikönyvekben a bujdosókról annyit írtak, hogy Törökországban tengtek-lengtek. Egész vicces életük volt arrafelé, arról nem is beszélve, hogy akik elindultak nyugatra, olyan fogadtatásban részesültek, mint a mai sztárok.
A könyv szerint az amcsik majdnem magukhoz költöztettek bennünket. Bár tényleg a szárnyuk alá vettek volna bennünket! Már rég lenne táblagépem, meg egyéb kütyüm.
Hogy politikailag hogy állnánk? Nem tudom. De a szovjet uralmat biztosan nem szenvedtük volna meg. Fejlettebb állam lennénk. A világháborúkban is a győztes oldalon álltunk volna, még az elcsatolt területek is meglennének. Nem hurcoltak volna el embereket, kevesebben haltak volna meg.
...
Lehetne még ragozni.
Elgondolkodtató egy könyv, annyi biztos...
2014. április 6., vasárnap
Miért nem volt kötelező?
Nehéz újra felvenni a fonalat. Írni még nem sikerült, de az előbb felskicceltem egy vázlatot a következő fejezetek eseményeiről. Ez is valami.
Tegnap olvasgattam is. Újra felmerült bennem a kérdés, hogy A Dukay család miért nem lett kötelező, vagy legalábbis ajánlott olvasmány a suliban. A nyilvánvaló terjedelemtől eltekintve. Szép rálátást ad a XIX. századra. Könnyebb elképzelni az egészet. Stílusok változása, technika fejlődése, elterjedése... Vicces azt olvasni, hogy a távíró az egyik fejezetben még csak csodaszámba menő masina, ami csak egy beszélgetés során merült fel, mint érdekesség, néhány fejezettel arrébb meg már mindennapos használati eszköz.
Az ember könnyen beleélheti magát annak a kornak a hangulatába. A szeme előtt robban ki francia forradalom, aminek hatására sorra kelnek fel az emberek Európa szerte. Jön a '48-as forradalom, az orrunk előtt írja le Petőfi, hogy "Talpra magyar!". (Persze csak másodszorra. Először mást akart írni, csak a társai a fejére koppintottak. Annyira emberi volt!) Valahogy olyan testközelbe kerül az egész.
Tessék ezt a könyvet a gyerekek kezébe adni, amikor elérnek az 1800-as évekhez! A második világháborúig el lesz vele, az meg már elég érdekes ahhoz, hogy ne kelljen hozzá kedvcsináló. Sokat javítana a történelem jegyeken.
Tegnap olvasgattam is. Újra felmerült bennem a kérdés, hogy A Dukay család miért nem lett kötelező, vagy legalábbis ajánlott olvasmány a suliban. A nyilvánvaló terjedelemtől eltekintve. Szép rálátást ad a XIX. századra. Könnyebb elképzelni az egészet. Stílusok változása, technika fejlődése, elterjedése... Vicces azt olvasni, hogy a távíró az egyik fejezetben még csak csodaszámba menő masina, ami csak egy beszélgetés során merült fel, mint érdekesség, néhány fejezettel arrébb meg már mindennapos használati eszköz.
Az ember könnyen beleélheti magát annak a kornak a hangulatába. A szeme előtt robban ki francia forradalom, aminek hatására sorra kelnek fel az emberek Európa szerte. Jön a '48-as forradalom, az orrunk előtt írja le Petőfi, hogy "Talpra magyar!". (Persze csak másodszorra. Először mást akart írni, csak a társai a fejére koppintottak. Annyira emberi volt!) Valahogy olyan testközelbe kerül az egész.
Tessék ezt a könyvet a gyerekek kezébe adni, amikor elérnek az 1800-as évekhez! A második világháborúig el lesz vele, az meg már elég érdekes ahhoz, hogy ne kelljen hozzá kedvcsináló. Sokat javítana a történelem jegyeken.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)